Borítókép: Boldog házasságban éltem, míg a férjem be nem jelentette Forrás: pixabay.com

Boldog házasságban éltem, míg a férjem be nem jelentette

Kamilla élethazugsága visszaütött.

Tökéletesen vak voltam. Egyszerűen nem akartam tudomást venni a boldogtalanság jeleiről. Ma már tudom, hogy vastagon hibás vagyok, de kínkeserves leckét kellett vennem hozzá az élettől.

A férjem csendes, introvertált ember. Mindig nagyon kedves és előzékeny. Megismerkedésünk első pillanatától kezdve ő kezdeményezte a béküléseket, ha összevesztem vele. Szaladt utánam, hogyha elfogott a szeszély. Gyakran ölelgetett, simogatott, csókolgatott, nyugtatott, ha felment bennem a pumpa. Ő sosem emelte fel a hangját. A gyerekeinket okosan, szeretetben nevelte. Egyszerűen nem tudom azonosítani a pillanatot, amikor gyűlölni kezdte ezt a szerepet.

Az feltűnt időnként, hogy alkoholszaga van, pedig nem is volt ünneplés. De nem látszott rajta semmi különös, így bebeszéltem magamnak, hogy biztos rosszul érzem. Amikor egyszer-kétszer mégis rákérdeztem, azt mondta, csak valami rumos édességet evett. Azt is furcsállnom kellett volna, hogy egyszer csak szögre akasztotta a gitárját, holott egy időben mindene volt a zenélés. Hogy beszóltam-e erre a hobbijára korábban? Bevallom, igen. Csesztettem időnként, hogy a banda miatt kevesebb időt fordít a családra. Szó nélkül átvariálta a programjait, ritkította a próbákat, hogy nekem kedvezzen. Örültem, amikor kilépett a zenekarból, holott fognom kellett volna a vészjelzést. Ezekben a tetteiben a szerelem és a feltétlen odaadás jelét láttam, pedig egészen más volt mögöttük.

Egyre kevesebbet sürgette a családi kirándulásokat, amiket régen imádott, és egyre többet kucorodott a számítógépe elé. Én pedig ingerült lettem ettől. Kioktattam, hogy lusta, hogy hülyeségekkel foglalkozik. Ő hallgatott, amitől még idegesebb lettem. Nem védte meg magát. Ezt úgy értelmeztem, hogy egyetért velem. Nem mentem mélyebbre, elégedett voltam magammal, hogy mennyire igazam van. Utólag a fejem verem a falba, de ennyire vakká teszi az embert huszonöt év folyamatos nyereg.

Ahonnan végül egyik napról a másikra fordultam le.

Délután arra mentem haza a munkából, hogy a férjem összecsomagolta a legszükségesebbeket. Ült az ágyunk szélén, és folytak a könnyei. Két húsz év körüli gyerekünk rémülten pislogott a konyhából: velük már megbeszélte a dolgot, csak én voltam hátra. Kérte, hogy üljek le. Elmondta, hogy nem bírja tovább. El kell mennie, különben meghal. Nem tudja, hogy végleges-e a távozás, vagy csak egy időre költözik máshova, de most menekülnie kell innen.

Sokkot kaptam. Bénultan kérdezgettem, hogy történhet ez meg velünk. Nem színlelt tovább, a maga szelíd hangján mindent elmesélt.

Évek óta zugivó. Vodkát tart a szekrényben, mindennap kortyolgatja, hogy ne legyen öngyilkos. Hatalmas üresség tombol a belsőjében. Reggelente nem akar felkelni. Éjszakánként démonokkal küzd a tükör előtt. Mióta tart ez, kérdeztem. Már évek óta. A boldogtalanság pedig legalább tíz éve. De hát miért nem mondtad soha, faggattam zokogva. Nem tudom, mondta tétován. Te olyan jól elvoltál itt, a házadban, az életeddel, a gyerekeiddel. Talán nem akartam elrontani. Gyáva voltam. De tudom, ha most nem lépek, egy év múlva hívhatod nekem a halottaskocsit. Rám nézett, és hirtelen észrevettem, hogy most sem józan.

Kérleltem, hogy maradjon. Hogy majd együtt megoldjuk. Hogy bocsásson meg, amiért nem láttam, milyen állapotban van. De csak a fejét rázta. Mennem kell, bocsáss meg. Nemsokára megérkezett a taxi. Kikísértem a kocsihoz, mintha álomban lennék. Felé nyújtottam a kezem, ő megszorította. Majd jelentkezem, mondta búcsúzóul, és eltűnt a hátsó ülésen.

Így történt. Azóta értesített róla, hogy benyújtotta a válási papírokat. Talált egy másik nőt, aki sokkal jobban megérti. Én pedig sötétedés után némán ülök az ágyunk szélén, és egyre csak azt kérdezgetem magamtól: hogy lehettél ennyire vak?

Galériánkban sztárpárokról olvashatsz, akik hosszú idő után váltak el