Randikrónikák – A fiú, aki megtanította nekem, hogy a barátság sokkal fontosabb

Borítókép: Randikrónikák – A fiú, aki megtanította nekem, hogy a barátság sokkal fontosabb Forrás: Europress
Így (ne) pasizz be manapság: sokat látott, hallott és tapasztalt barátnőnk elképesztő fiúzós kalandjairól mesél. 5. rész.

Karácsony van, és ilyenkor az időmet nem csak aszerint rendezem, hogy népes családom tagjaival hogyan és milyen körülmények között tudok találkozni, hanem aszerint is, hogy Zsuzsa mikor lesz éppen elérhető. Ajándékozásban rettenetesen rossz vagyok, de mindennél fontosabb, hogy kivel töltöm a szabadidőmet – és Zsuzsa a családom teljes jogú tagja. Tudjátok, vannak az embereknek haverjai és haverinái és ismerősei és kollégái, és vannak jobb-rosszabb barátai, és van egy belső kör is, és ha még ennél is szerencsésebb vagy, akkor van egy legjobb barátod, és a legjobb barát alatt azt értem, hogy úgy a lelked másik fele, hogy ha elvesztenéd, belerokkannál.

Zsuzsával tizennégy éve vagyunk együtt, és ez olyan, mint egy házasság.

Voltunk egymástól távolabb és közelebb, végigéltük egymás párkapcsolatait és szakításait, vesztünk össze kicsit, nagyon, közepesen, hidegültünk el egymástól ideig-óráig vagy akár hónapokra is, költöztünk mind a ketten külföldre és jöttünk haza... és igen, még árulás is volt. És átvészeltük. Most pedig elmesélem ezt az árulást.


Abban az időben a filmbolond Zsuzsa teljesen odáig volt egy újságíró fiúért. Olvasta a kritikáit, követte Twitteren, és meg volt róla győződve, hogy a srác biztosan élőben is pont olyan kissé cinikus humorú, jófej, mint amilyen a cikkei hangvétele. Én éppen a Milánnal való szakítást próbáltam átvészelni, Gergő nem értette és azóta sem érti, hogyan lehet online belezúgni valakibe, Elvira meg közölte, hogy neki mindegy, csak lécci kezdjen már Zsuzsa magával valamit. Zsuzsa erre kicsit megsértődött, és azt válaszolta, ő nem összejönni akar a fiúval, csak barátkozni. Aha, gondoltuk valamennyien. Persze.
Aztán Zsuzsa, ahogy általában szokott, engem is fellelkesített. Elolvastam a hivatkozott cikkekket, és nekem is megtetszett a srác. Úgyhogy bevetettem a kapcsolataimat, megszereztem a számát, felhívtam és leszerveztem egy sörözésre. Amikor elmondtam Zsuzsának, hogy a következő, szokásos csütörtöki kocsmázásra a fiú – Viktor – is eljön, inkább megbántottságot láttam a tekintetében, mint őszinte örömöt, amikor megköszönte. Úgy tettem magam előtt is, mintha nem érteném. Hát nem azt mondta Zsuzsa, hogy csak barátkozni akar? Éreztem persze én is, hogy mennyire fals az érvelésem, és mennyire megnyugtatni akarom magam – és őt is.


Nem is mentem át hozzá, otthon készülődtem, amire évek óta nem volt példa. Zsuzsával MINDIG együtt sminkelünk, együtt választunk ruhát és ékszert, miközben fröccsöket iszogatunk, bagózunk a kiskertben és megtárgyalunk mindent, felszínestől a mélyig, a pasiktól a fájdalmakon és szorongásokon át az aznapi ebédig. Ezen a csütörtökön azonban valahogy nem volt kedvünk egymáshoz. Olyan gondossággal öltöztem fel egy sima kocsmázásra, mintha legalábbis az Oscar-díjat indultam volna átvenni. Nem viseltem semmi különöset, de az a legjobban álló „semmi különös” volt, a hajam is a legjobban kinéző „csak összekötöttem lófarokba”, a sminkem egy óráig felrakott, tűpontos „á csak kihúztam a szemem egy kicsit”. Így mentem el a sörözésre.

Viktor olyan volt, amilyennek vártuk: kedves volt, humoros, jófej.

És rettenetesen okos. Azonnal átlátta a helyzetet. Zsuzsa tepert, én is tepertem, voltaképpen mi, akik még sosem versenyeztünk egymás ellen, valahol a másikat akartuk leteperni. Elvira gyanakodva bámult rá a söröskorsója pereme felett – a srác neki túlságosan harsány, túlságosan egoista volt. Gergő meg elrötyögött vele, aztán hazafelé menet a buszról még írt egy smst: Rebi, óvatosan. De én akkor már nem voltam óvatos.
Kicsit be is voltam rúgtam, és nem akartam hazamenni, mert nem tudtam másra gondolni, mint hogy üres a lakás, üres az ágy, üres a szekrénynek az az oldala, ahova Milán pakolt, üres a fogkeféjének a helye a fürdőszobapolcon, hogy most már mindig rá van csavarva a fogkrémkupak, és mindig le van hajtva a vécé fedele, mert senki nem hajtja fel. Rettenetesen tetszeni akartam ennek a Viktornak, és azt szerettem volna, ha érezteti velem, hogy mindenki másnál, még Zsuzsánál is fontosabb vagyok neki. Az este végére hármasban maradtunk. Kimentem a mosdóba, Zsuzsa utánam jött. Miközben a sminkemet igazgattam, rám nézett a tükörben, és csöndesen annyit mondott: Rebi, kérlek ne csináld. Nekem ez a srác nagyon tetszik. Én egy pillanatig megálltam, és azt mondtam: tökre nem értem, mit mondasz, nem is csinálok semmit. Aztán kimentem a mosdóból.
Aznap este nem feküdtem le Viktorral. De felhívott, hogy elmegyek-e vele kávézni és két napra rá igen.


És ezzel kezdetét vette életem legrosszabb szakítása – Zsuzsával.


Annyira ki voltam éhezve a szeretetre, hogy úgy viselkedtem ezzel a fiúval, ahogy már kamaszkoromban megfogadtam magamnak, hogy fiúval viselkedni nem fogok. Ha hívott, ugrottam. Ha randizni akart, randiztam vele, ha szexelni akart, szexeltem, felhívogattam és rácsörögtem, és úgy nyüzsögtem körülötte, ami minden épeszű embernek sok lett volna – csak hogy el tudjam nyomni a saját lelkifurdalásomat. Mert a Milánnal való szakítás szívfájdalmát nem lett volna szabad így kiheverni. Nem is lehetett. Csak még rosszabb és kuszább lett minden. Egyik nap felébredtem reggel, és arra jöttem rá, hogy három hete nem beszéltem Zsuzsával. Viktor alig-alig írt már, csak udvariasságból. Bementem a szobába és körülnéztem. Volt ott egy pár holmi: összekeveredve a Milán után maradt utolsó darabok, és egy-két könyv, ruhanemű, újság, amiket Viktor hagyott ott, félig-meddig ígéretként, félig-meddig porhintésként. Fogtam az összes ilyen kacatot, összezsákoltam és kidobtam őket a francba. Aztán elmentem, futottam egy nagyot, majd beültem egy kávéval meg egy könyvvel a kedvenc kávézómba a körúton. Úgy éreztem, gyógyulásra van szükségem. Csak nekem, egyedül. Srác nélkül.

Hogy fel tudjam emelni a fejemet és ki tudjak egyenesedni, ahhoz nem kell párkapcsolat. Hogy tükörbe tudjak nézni, ahhoz se kell.


Néhány nap múlva ráírtam Zsuzsára. Hosszú levél volt, sírtam fölötte. Bocsánatot kértem, és leírtam mindent, valószínűleg jóval összevisszábban, mint szerettem volna, de legalább őszintén. Megírtam neki, hogy tudtam előre, hogy meg fogom bántani, de annyira sajnáltam magam, hogy nem törődtem ezzel – hazugság lenne azt mondani, hogy nem így volt. Megírtam neki, hogy ő a legfontosabb. Megírtam neki, hogy egyedül vagyok, és ez döbbentett rá, milyen üres a világ nélküle. De nagyon reménykedek abban, hogy ennek akkor is a tudatában vagyok, ha rengetegen vesznek körül. Végül megírtam neki, hogy Gergő elmesélte, hogy randizgatni kezdett Viktorral, aki utánam azonnal hozzá csapódott. Megírtam neki, hogy nem érdekel, nem fáj: az fáj hogy ő nincs, nem az, hogy a fiú nincs – ha valaha képes lesz írni nekem, akár Viktor mellől közvetlenül az ágyból is, írjon. Mert szeretem és hiányzik.


Láttam, hogy elolvasta az üzenetet. Nem válaszolt azonnal, de felhívott még aznap délután. Annyit mondott, hogy ő is szeret. És aztán hozzátette: Nem tudtam lefeküdni vele. Tudod miért nem? Nem azért, mert veled is volt előtte... hanem mert mondott egy pár szót rólad, és olyan gúnyos és lekicsinylő volt, hogy felöltöztem, kisétáltam az ajtón, és azóta nem találkoztam vele.
Ott álltam, nyár volt, éppen mentem át a zebrán, hallgattam Zsuzsa hangját, amit már tizennégy éve legalább olyan jól ismerek, mnit a saját anyámét, és szégyentelenül elbőgtem magam. Ő Zsuzsa. Szeretem. Szeret. Meg se érdemlem talán. Köszönöm, hogy van nekem. Mindenki mellé egy Zsuzsát kívánok!