A nővérem kislánya, aki nemsoká hatéves lesz, nagyon hasonlít rám. Ha együtt vagyunk, a környezet evidenciaként tekint arra a téveszmére, hogy én vagyok az anyukája. Én azonban – ha a helyzet úgy kívánja, vagy épp olyan a kedvem – megyek ezzel az egésszel és közben nagyon jól szórakozom.

A legjobb, hogy a kislány ebben rendszerint cinkosom, pedig sosem kértem tőle, hogy tegyen úgy, mintha az én gyerekem lenne. És hogy miért írtam, hogy ha a helyzet úgy kívánja? Mert igenis vannak olyan helyzetek, amikor jobb, ha úgy teszel, mintha anyuka lennél, különben semmibe sem vesznek. Egyes anyukák. A már említett Nórit néha én viszem balettozni. Legutóbb történt, hogy a folyosón, miközben vártuk, hogy vége legyen az órának, megszólított egy anyuka, akinek nyilvánvalóan fogalma sem volt, Nórinak ki az igazi anyukája. Arról kezdett panaszkodni, hogy az ő kisbabáját mennyien meg akarják tapogatni, főleg persze olyanok, akiknek nincs gyerekük, mert hát azok nem tudják, mit lehet és mit nem.

Két út állt előttem: vagy kiállok a gyermektelenekért (miközben tudom, hogy sokszor valóban fogalmuk sincs, mit lehet és mit nem) vagy igazat adok neki.

Két út állt előttem: vagy kiállok a gyermektelenekért (miközben tudom, hogy sokszor valóban fogalmuk sincs, mit lehet és mit nem) vagy igazat adok neki. Az utóbbit szórakoztatóbbnak találtam, úgyhogy végighallgattam a sirámait az olyan tudatlan és haszontalan véglényekről, akik közé én is tartozom, majd egy kicsit adtam is alá a lovat, amikor arra tereltem a szót, hogy nekem is milyen elvetemültek tudnak lenni a gyermektelen barátnőim.

Amikor elváltunk, belegondoltam, mi lett volna, ha elkezd kérdezősködni a férjemről vagy az esetleges többi gyerekemről, de aztán rájöttem, hogy ő az égvilágon semmit nem kérdezett tőlem. Csak ki akarta önteni a szívét. Remélem, tudtam segíteni. És azt is, hogy nem egy csoportba járnak a „gyerekeink”. Még a végén kiderül, hogy Nórinak több anyukája is van.