Hagytam vacsorát a gyereknek és Ákosnak. Felvettem egy szűkebb ruhát, feldobtam egy szolid sminket, majd az átlagosnál hosszabban belebámultam a tükörbe. Yeah, egész jó – gondoltam. Legalábbis nincs okom a szégyenre. Negyven elmúltam, de „letagadhatnék vagy húszat” – ahogy Ákos ugratni szokott. Hát, ha a fiatal csajokra buksz, az már a te bajod – vigyorgok ilyenkor, de a biztonság kedvéért lecsekkolom a homlokomon azt a pici ráncot, ami akkor mélyül ki, amikor a szokásosnál is több a bajom. Nos, a ránc most messze járt – szuperül éreztem magam a bőrömben. Beültem a kocsiba, és kihajtottam az autópályára. Százötven kilométert vezettem, és pontban délután ötkor megálltam a vidéki étterem előtt. Ott volt minden régi osztálytárs, és még az ofőnk, Ildi néni is csak úgy ragyogott a kora nyári napsütésben.

Remekül indult a délután, és még jobb este kerekedett belőle. Szerencsére mindenki jól volt, és aki meg nem, az is kifelé evickélt már a kulimászból. Éppen zajlott két válás, valakinek pedig az anyukája lett beteg nemrég – de már gyógyulófélben volt. Elmeséltük, kivel mi van, leültünk a vacsorához, vidáman csevegtünk. „Egy kis bort?” – kérdezte valaki a hátam mögött. Laci állt ott, kezében két pohár vörössel. Tudtam, hogy fel fog bukkanni, és egy kicsit tartottam is tőle. Már délután, a szemem sarkából láttam – és éreztem – hogy figyel. Diszkréten csinálta, de mégis megborzongtam. A tarkómon hűvös fuvallat suhant át, és mintha finom elektromosság sűrűsödött volna össze a levegőben. Libabőrös lettem. Miért, miért, basszus? – gondoltam. Tizenöt éve nem találkoztunk. Ritkán jutott eszembe, és akkor is csak rövid időre. A séták a folyó partján. Amikor felosont a szobámba, de úgy, hogy anyuék nem is hallották. Azok a kiborulós, szenvedélyes veszekedések, ami után olyan klassz volt a békülés...

Lacinak jót tett ez a húsz év. Szemmel láthatóan sportolt, és szakállat is növesztett, ami kifejezetten jól állt neki. – Köszi, de vezetek – mondtam neki. – Leülhetek? –kérdezte, de meg sem várta a választ. Dumálni kezdtünk. Mindenféle semleges dologról. A családot gyorsan letudtuk, főleg, hogy erről beszéltünk már a „mi van veled?” körben.

Tudtam, hogy elvált, és láttam, hogy ettől nem érzi magát különösebben rosszul. És persze a beszélgetésünk elkezdett szépen egy irányba tartani. Lépésről lépésre, akárha a béka, ami fokonként, észrevétlen megfő a kondérban, Laci egyre-másra gyújtotta be a fokozatokat. Profin, kedvesen, fájdalommentesen. Semleges, apró emlékek, aztán a vicces sztorik az osztályból. Aztán... aztán mégiscsak lehúztam egy pohár bort, hogy ellazuljak, mert már egész későre járt, sokan haza mentek, a történetek pedig már csak rólunk szóltak. És akkor elkortyoltam még egy pohár vörösbort, ami szép lassan a fejembe szállt. A jeges rémületet felváltotta valami kellemes, langyos zsongás.

Sajnos mindent eltervezek. Tervek szerint élek. Ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt előre elképzeltem, akkor szokott jönni a lefagyás: megijedek, és képtelen vagyok bármilyen reakcióra. De a bor most sokat segített. A terveim szerint már régen úton kellett volna lennem hazafelé, hogy aztán frissen kezdjem a hosszú hétvégét a családdal – ehhez képest most itt ülök, kint, az étterem udvarán, és egyre hangosabban vihogok Laci süket, de vicces szövegelésén. Egyre jobban esik elnézegetni a régről ismerős vonásokat, és azt a csibészes mosolyt, ami semmit sem változott az elmúlt két évtizedben. Mintha újra ott lettem volna. A folyóparton, az osztályban, a régi kisboltban. Távol a mostani otthonomtól, távol mostani önmagamtól. Egy pillanatra mintha kiléptem volna az életemből, az eltervezett jelen és jövő szorításából, és a kontroll gyeplője kicsúszott a kezemből. Vagy inkább... Én engedtem el.

Laci a folyóparton lakott, egy szép, nagy teraszos lakásban. Ezt onnan tudom, hogy éjjel háromkor onnan osontam le. Kár volt osonnom – aludt az alföldi kisváros, engem pedig már szinte senki nem ismert volna fel, két évtized után. Az autópályán zenét hallgattam. Veretős drum and basst. Hogy el ne aludjak. De igazából az ércesen dübörgő szívverésemet akartam elnyomni. Fél ötkor bújtam be Ákos mellé. Megmoccant, és tudtam, hogy a sötétben engem néz. A fal felé fordultam, alvást színleltem, és megpróbáltam fejben végigmenni a következő hosszú hétvége összes programján. De csak az a vidám félmosoly lebegett a szemem előtt. Aztán – ezt nem terveztem el, – egy kövér könnycsepp gördült végig az arcomon.

görgess lejjebb a galériáért, ha szeretnéd kicsit visszahozni a gimis évek hangulatát! Szuper Film tippekkel segítünk!