Az esküvőm tizenhét pillanata

Borítókép: Az esküvőm tizenhét pillanata Forrás: Harangi Richárd
Tavaly augusztusban, középkorom legszebb nyarán volt az esküvőm. Képtelen lettem volna cikket írni róla akkoriban, csordultig töltődtem a jelennel és az érzelmekkel, magyarán olyan érzelgős voltam, mint egy Disney-hercegnő.

Most is tanácstalanul rágom a képzelt ceruzám végét, s végül döntök: mielőtt a giccs farkascsapdájában végezném, összefüggő storytelling helyett engedek a töredékes benyomásoknak, a felvillanó képeknek, a hiányos mondatoknak, arcok, mozdulatok, zajok, tárgyi részletek áradó, nekiveselkedő, elakadó emlékfoszlányainak.

S hogy miért tizenhét a pillanat? Nem annyi, épp csak viccesnek találtam az áthallást egy szovjet tévésorozatra, aminek annyi köze van az esküvőkhöz, mint törökméznek a töröküléshez.

Forrás: Harangi Richárd

2021. augusztus 14.

A készülődés

A fogadalom előtt álomszerű állapotban lebegtem. A szépség családban marad, a legfiatalabb húgom sminkelt ki, a legidősebb tűzögette a hajamba az ékszereket, se fodrász, se profi sminkes, isten ments, hogy idegenek babráljanak a szemem körül. Mikor belepréseltek az esküvői ruhába, amit ki mástól, mint egyik testvéremtől vettem kölcsönhasználatra (és pár nappal ezelőtt adtam csak vissza neki), édesapámék kertjében, a szertartás előtt fél órával megittam egy deci bort és elszívtam egy lélekmankót. Mégse mindennap megy férjhez az ember, pláne negyvenöt évesen. Távolról fura, sőt kísérteties látvány lehettem, homályos, törtfehér ruhájú jelenés átszűrődve a bokrokon, kezében cigivel és vörösborral.

A szertartás

13. kerületi anyakönyvi hivatal. A gyűrűt a húgom két kisgyereke hozta kosárkában, Blazírt Uraság és Rémület Kisasszony, azt hiszem, ezekkel a nevekkel érzékeltetem legjobban a lelkiállapotukat. Gondosan kiválasztott zenék szóltak Iggy Poptól Bowie-n át Loreena McKennitig. Verset is kértünk a szervezőktől, egy ellesett hétköznapi helyzetről szóló Nádasy Ádám-költeményt és leendő férjem egyik poémáját. Ábrándos képzeletemben teljesen máshogy festett a jelenet, mint ahogy végül megvalósult. Kijött ugyanis egy ünnepélyes arcú úr könyvvel a kezében, és olyan érces hangon olvasta fel a Nádasdy-verset (ami a reggelizés mindennapos szertartásán keresztül szemlélteti a csakis a szerelem által feloldható ellentéteket), mintha a Föltámadott a tengert szavalná a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Kevés híja volt, hogy a násznépből néhány renitens kuncogni ne kezdjen velem együtt, meg is állapítottam, hogy túl sok a gúnyos gondolat, szóval alaposan túlbecsülöm magam, és nincs szívem.

Forrás: Harangi Richárd

Násznép. A covidszabályok értelmében csak a szűk család volt jelen, szülők, testvérek, utódok. Majd lelkesen integetve felbukkant a férjem egyik cimborája és a barátnője is, az ő fülükbe ugyanis nem jutott el a hír, hogy a többiek a lagzi helyszínén, egy bájos dunaparti étteremben gyülekeznek. „B…meg, ne haragudjatok” – nyögte a srác elkínzott hangon, akit életemben másodszor láttam, de vele koccintottam közvetlenül a szüleim után. Akkor még nem tudtam, hogy néhány órával később egy állkoppantó Led Zeppelin-perfomanszt tol majd a lagzin, mindenesetre harag helyett extrém gyengédségrohamok fogtak el irányában.

A lagzi

Papíron remekül festett, hogy a násznép a bevonulásnál rizzsel dobáljon minket, és tulajdonképpen jól sikerült, leszámítva, hogy a ruhám teleszóródott vele, több kemény darab meg úgy pofán vágott, hogy rettegtem a kék-zöld foltoktól. A videón utólag egyértelműen látszódik, egyes rokonok milyen szadista kéjjel vágják hozzánk a rizsszemeket. Per aspera ad astra.

Forrás: Harangi Richárd

Apropó, tövises út. A férjem édesapja se szó, se beszéd visszautazott vidékre a szertartás után, a főasztalnál árválkodó üres hely a hiányát mindvégig a képünkbe ordította. Ha megengednek egy gyors flash forwardot, idén augusztusban a férjem legidősebb fiának a lagziját hosszas ködösítések, variálások és ürügyek sorozatával már ab ovo kihagyta, azaz el se jött. Retrospektív narrációs technikám másik hozadéka pedig, hogy az újabb életélmények kátrányfeketére satírozhatják a legderűsebb emlékkockákat is. Egyik régi barátnőm, akivel végigkacarásztuk, -táncoltuk, -ölelgettük az esküvőt, sőt annak rendje s módja szerint többedmagával meg is akart szöktetni, csak a férjem ilyesmire nem vevő, szóval ez a barátnő azóta kikerült az életemből. Mit kikerült, inkább kikamikázézta magát, ez pontosabb, bár nem létező kifejezés. A katapult olyan ocsmányra sikeredett, hogy a maga tragikus súlyával beárnyékolja a múltat is, néha azt kívánom, bár egy évvel korábban bökte volna ki, ami a begyét nyomja, legalább nem sározza be az esküvőmet a mérgező gondolataival. Erre mondják, késő bánat. Kaptam ajándékba egy szép piros könyvet Történetek a Lánykorból címmel, a húgom ötlete volt, a férjem állította össze. Családom, rokonaim, barátaim írtak bele: rólam, róluk, rólunk. Most tépjem ki a lapot, amit ő írt? Hajítsam a szemétdombra a vicces-érzelmes sorokat? És mit kezdjek a közös emlékeinkkel?

A többi barátom szerencsére megvan azóta is, bár egy ideje zavar, hogy a fejekbe nem látok bele.

De egy flashbackkel visszakanyarodnék az esküvői asztalhoz. A vacsora bőséges volt és finom, csak a felszolgálás nyúlt hosszúra, a desszertről már majd mindenki meglógott. A hőség elcsendesült, szúnyogok nem jöttek, gyertyalángok gyúltak az asztalokon, a fodrozódó víz és a csillagmiriád rutinos emberi színjátékunkat felfokozott jelentőségűvé emelte, az én tudatomban legalábbis biztosan. A minikoncertek közül – mert olyanokat is kaptunk – kiemelkedett férjem már említett barátja, aki olyan Led Zeppelin-parafrázist nyomott a színpadon, amit leginkább egy nyolcvanas évekbeli alterperformansz és egy punkkoncert szerelemgyerekeként lehetne jellemezni. Nem maradt el a konzervzene sem, volt Santa Maria és Magyar nemzeti hiphop Lady Gagával és Joy Divisionnel keresztezve, a zárótáncot pedig némileg esetleges módon a Hess le róla cinege című gyerekmulatósra roptuk, ahol – nemzedéki habarcs - együtt őrjöngött az ötéves a hetvenkettővel.

A fáradtság végül kilúgozza az esküvő színeit is, az intenzív élményekkel semmilyen alkohol nem veszi fel a versenyt. Nehéz otthagyni a fények, illatok, a folyó és a sötétlő fák kavalkádját, emlékeink cserepeivel van tele minden részeg beszélgetés. A férjem taxit hívott, ami másfél órát várt ránk, mert nem bírtam elszakadni a társaság maradékától. Utolsó emlékfoszlány, ahogy hordjuk be a nászajándékokat a szállodába, én pedig a recepciós pultnak támaszkodva tölteném ki a bejelentkező lapot, de valahogy nem megy. Megpróbálom nyomtatott betűkkel, fél óra, és végzek. A következő percben már a hotel úszómedencéjében siklok faltól falig, „mint egy halacska”, jegyzi meg szeretettel valaki a személyzetből. Vagy az már másnap volt? Bergsoni tréfa.

Forrás: Harangi Richárd

Nádasdy Ádám: A reggeli

A reggeli a legnagyobb különbség:

ott dől el, hányat fogunk reggelizni,

s hogy fogunk-e. Mert reggel nehezebb

a kompromisszum: céltudatosan

alkalmazkodni este még lehet,

reggel soha. Többféle müzli van,

de van szalonna is, sőt melegétel,

fényévnyi távolság van reggeli

és reggeli közt, csípős paprika,

vagy mézes-vajas kifli, ezeken

átvergődni szinte reménytelen.

És még a mennyiség meg az idő:

ülve gatyában (sőt meztelenül),

vagy cipőhúzás közben beszaladni

egy falatért és bevinni a kávét

vécébe, fürdőbe, tükör elé.

Ezeken csak a szerelem segít.

Puskás Tibor: Körút

Amerre a kedves lépdel,

Utcahosszat ég az aszfalt.

Sűrü házfal egyre hajlik.

Árnya enyhes, néma szándék,

Bárcsak én is arra járnék,

Amerre a kedves lépdel.

Dal, amit a kedves dúdol,

Szól a színtelen világon.

Elcsitítja mind a fákat,

Életre-halálra írva,

Folyó vizét elsimítja.

Dal, amit a kedves dúdol.

Ahová a kedves tekint,

Folyt üveg ragyogja kincsét,

Vad sugárban, száz ajándék,

Mind az övé akar lenni.

Engem is lát, tükör-megint,

Ahová a kedves tekint.