Apa A múltkor egy nőismerősöm mesélte, hogy felkínáltak neki egy jó állást, de nem fogadta el, arra hivatkozva, hogy nem tudja vállalni, hogy délután a megadott ideig bent marad, hiszen a férje is délutánig-estig dolgozik, így ő megy a gyerekekért.

Nem is tudom, mi lepett meg vagy mi döbbentett meg engem ebben. Talán a lemondásnak ez a természetessége. „Ő elvállalt egy délutánig tartó melót, tehát én már nem tehetem.” Persze lehet, hogy én csak a sima felszínt láttam, és a belső diszkomfortot, vívódásokat vagy csatározásokat már nem érzékelem, pedig esetleg vannak, voltak.

Az is lehet – remélem, hogy így volt –, hogy a pár korábban ezt megbeszélte, egyeztették a lehetőségeiket, a karrierálmokat, az igényeiket és a család szükségleteit, és így döntöttek. De azért van egy olyan érzésem is, hogy a környezetemben a fenti példa a papírforma.

A délutáni különórákon csupa anyát látok, akik hozzák-viszik a gyerekeiket. Ők „ráérnek”.

Ellenpéldát is hallottam. Amikor a férfi azért utasított vissza egy projektmunkát, mert a felesége kétszer annyit keres, így apa lett az, aki felügyeli a háztartást és rendezi a gyerekeket. (Ennek különösen a karantén idején volt lehetősége.)

Nálunk az van, hogy hasonlóan keresünk, hasonló munkakörben dolgozunk, ráadásul most mindketten itthonról. A gyerek körüli teendőkön és más közös terheken nagyjából megosztozunk. De azért a különórákra mégiscsak én viszem a gyereket, hehe.

És nálatok? Mi a helyzet?

Karrierfrissítés: