Az alábbiakban elmondja, hogyan és miért ássák alá a kapcsolatokat az elmérgesedett viták, a jó viták pedig hogyan és miért hozzák közelebb az embereket egymáshoz.

Szinte mindannyian vitatkozunk. Egy-egy viharos veszekedés során kieresztjük a gőzt és kitisztul a levegő. A túl gyakori összezördülés azonban nem tesz jót. Ha sértéseket vágunk egymás fejéhez, ha a kiabálás csak akkor marad abba, amikor az egyik fél bevágja maga mögött az ajtót, a végén mindketten ott állunk mélyen megbántva, a mártír, az áldozat pózában, és arra gondolunk, ez így nem mehet tovább. És mégis, pontosan így megy tovább ezután is.
Mindannyian ismerjük a veszekedés klasszikus forgatókönyvét: „Elvesztegettem rád a legjobb éveimet!”, „Már nem is emlékszem, mit láttam benned az elején!”, „Pont olyan vagy, mint az anyád!” Ezek a megjegyzések bizonytalanságot, bűntudatot és szorongást keltenek a másikban, márpedig a viták éppen ezekben az érzésekben gyökereznek. A veszekedés olyan, mint a hagyma: több réteget kell lehántanunk, mielőtt az igazi okhoz jutunk. Lehet, hogy a felszínen túlköltekezéssel vádoljuk a másikat (a pénz köztudottan az egyik leggyakoribb vitaforrás), vagy azon zsörtölődünk, ki mennyi házimunkát végez, esetleg azért teszünk szemrehányást, mert az anyós már megint az egész hétvégén a nyakunkon lógott, ám a mélyben valami egészen másról van szó. Legtöbbször a bizonytalanság, a bűntudat és a szorongás áll a viták hátterében, valamint az az érzés, hogy a partnerünk nem áll mellettünk.
Az érveket általában újra és újra elismételjük, és közben nem halljuk meg, mit mond a másik. Következésképp minden marad a régiben, és mivel a dolgokat soha nem beszéltük meg rendesen, a legapróbb szikra is elég, hogy újra fellángoljon a vita.

Úgy kell, akár a levegő
A veszekedés azonban nem mindig káros. Lehetséges, sőt, egyenesen kívánatos néha egy jót ordibálni. Az összeszólalkozás hozzásegíti a házaspárt, hogy ki-ki a másik szükségletei szerint változtasson a viselkedésén. A nő azt mondja: „Egy percem sincs magamra.” A férfi azt mondja: „Gondolod, hogy nekem örömet okoz a sok túlóra?” Ha figyelnek egymásra, elkerülhetik a veszekedések hosszú sorát és megoldást találhatnak: a férfi csökkentheti a túlórák számát, a nő pedig elmehet néha a barátnőivel csevegni. A vitát követő szeretkezés rituáléja pedig felidézi a párban az intimitás fontosságát, és sok esetben igazi, testi-leki békülést hoz.
Na de hogyan vitatkozzunk úgy, hogy az eredmény kedvező legyen? Megtanulhatja-e az építő vitát egy olyan pár, amely hosszú éveken keresztül vérre menő küzdelmeket vívott?
Másfél évvel ezelőtt hirdetést adtam fel az újságban. Olyan párokat kerestem, akiknek megfeneklett a házassága, és hajlandóak részt venni egy egy évig tartó tanácsadáson, hogy mentsék, ami menthető.
Ingrid és Tom válaszoltak a hirdetésre. Tom 35 éves ingatlanügynök, Ingrid 40 éves üzletasszony. Tíz éve éltek együtt, ebből hét éve házasságban, volt egy hatéves fiuk, Dani. Tom szülei között negyven év alatt egyetlen hangos szó sem hangzott el, legalábbis Tom szerint. Ezzel szemben Ingrid anyja és apja elváltak, amikor Ingrid ötéves volt, így Ingrid férfi nélküli családban nőtt fel.
Egyikük sem tanulta meg, hogyan oldják meg a felnőttek a nézeteltéréseiket. A „ne a gyerek előtt!” elve a párterapeuta szerint kifejezetten megnehezíti az építő konfliktuskezelés elsajátítását.
Az biztos, hogy Tom és Ingrid vitastílusa nem segített elmélyíteni a viszonyukat. Az elmúlt hat évben, Dani születése óta Tom kénytelen volt éjszakánként is dolgozni, és ebben az élethelyzetben annyit üvöltöttek egymással, hogy a fal majd ledőlt. Azért jelentkeztek a hirdetésre, mert úgy látták, ez az utolsó esély, hogy megmentsék a családjukat.

Havonta beszélgettem velük, és amit mondtak, azt tovább vizsgáltam egy párterapeutával és egy szociológussal. A cél az volt, hogy megtudjuk, mi is történik valójában Tom és Ingrid házasságában. Lételemükké vált volna a gyilkos torzsalkodás? Úgy kellett nekik a patália, akár a levegő?
A vitáik szerkezete alig változott. Ingrid szerint Tom nem végez elég házimunkát, Tom szerint Ingrid a tisztaság megszállottja. Tom focizni járt, és hetente két-háromszor beült valahová a haverokkal, Ingrid viszont azon a véleményen volt, hogy a házasság nem csupán a közös fedélből áll.
A heves összecsapások minden egyes alkalommal feltépték a régi sebeket, amelyek így sosem hegedtek be teljesen. Tom szerint amikor Ingrid mérges, csak „kiabálva képes beszélni”, mire ő egyszerűen elmegy otthonról. Ha kilépünk egy helyzetből, gyakran valóban hidegebb fejjel tudjuk átgondolni az eseményeket, Tom azonban általában egész éjjelre kimaradt a barátaival.
Egy kutatás szerint amikor a nő kiabál, a férfi fogja magát és elmenekül. Nem is az bántja, amit mondanak neki, hanem az, ahogy mondják. Ha a nő megfékezné a dühét, a férfi hamarabb megértené, hogy miről van szó. Ha csak a saját szóáradatunk köt le, meg se halljuk, mi a másik jaja-baja. Márpedig ha a szavait se halljuk meg, honnan sejthetnénk ki se mondott indítékait? Ingrid attól rettegett, hogy Tom elhagyja, azután ugyanis a szülei elváltak, szinte soha többet nem látta az apját, ráadásul a kedves papa meg is halt, amikor Ingrid tízéves volt. Fonák helyzet: a nő azért provokálta a vitát, hogy Tom olajra lépjen, és beváltsa legmélyebb félelmeit.
Tom tele volt bizonytalansággal, attól tartott, hogy érzelmi kelepcébe csalják. Mégis hiányát érezte azoknak a határoknak, amelyeket gyerekkorában a szülei szabtak meg. Azt szerette volna, ha Ingrid is kijelöl bizonyos határokat, de ezt az igényét nem tudta szavakba ölteni. Ehelyett amint kitört a vihar, és Ingrid megint „követelőzni” kezdett (mert Tom így látta), kilépett a helyzetből. Ingrid erre megrémült, sms-ekkel és telefonokkal bombázta a férjét, könyörgött, hogy jöjjön haza. Ebben a szituációban Tom újra biztonságban érezte magát, hiszen felépültek a határok.

A jó vita
Ugyancsak általános hiba, hogy felhánytorgatjuk a társunk viselkedését. Ezzel az eljárással akaratlanul is a saját személyiségünk negatív vonásait vetítjük ki a másikra. Tom és Ingrid példájánál maradva: Tom azt vetette Ingrid szemére, hogy „hideg”, miközben Ingrid azzal vádolta Tomot, hogy „zárkózott”, hogy nem beszél az érzelmeiről.
Helyesebb, ha nem másban keressük a hibát, hanem magunkba szállunk. Mielőtt Ingrid és Tom egymásnak esne, jobban tennék, ha megkérdeznék önmaguktól: „Mitől vagyok ennyire dühös? A szívem mélyén vajon mi bánt? Mivel vagyok elégedetlen?”
Letelt a vizsgálat egy éve, Tom és Ingrid veszekedései gyökeres fordulatot vettek. Már nem nyekergetik ugyanazt a lemezt, a vádaskodást felváltotta önmaguk hibáinak belátása, és Tom felismerte, hogy semmit sem old meg, ha bevágja maga mögött az ajtót. Most újabb próba előtt állnak: az lenne a jó, ha kapcsolatukat nem a csalódás, hanem az optimizmus alapján építenék újjá. Mert akkor mindjárt boldogabbak lennének.

Sokkal egyszerűbb jól vitatkozni, ha a partnerek bíznak az összetartozásukban, ha sziklaszilárdan tudják, hogy minden viszály ellenére szeretik egymást. Akik azonban minden veszekedésben keserves csalódásuk, érzelmi elhidegülésük, társuk szívtelensége igazolását látják, azok sosem fognak megbékélni.
A kapcsolatokat a feszültségek kimondása, a keresetlen vitatkozás tartja életben. Mert valahányszor megpróbáljuk megérteni, hogy mi is rejtőzik a dühös szavak mögött, máris egy kicsit jobban szeretünk. Máris tanuljuk a hatékonyan együttműködést.

John Gottmann pszichológus professzor harminc éve kutatja, hogy mitől jó egy házasság. Javaslata szerint még a legnagyobb vita hevében is ügyelnünk kell rá, hogy egy negatív kijelentésre öt pozitív jusson, így a partnerünk képes lesz figyelni ránk. Beszéljünk a dolgokról, mielőtt késő lenne. Próbáljuk megőrizni józanságunkat és olyan kompromisszumot kötni, ami mindkettőnknek megfelel, nehogy elmérgesedjen a helyzet.
Amikor szóba hozunk egy vitás kérdést, soha ne támadjunk. „Beszélhetnénk a számlákról?” Nem pedig: „A te kezedből aztán kifolyik a pénz!” Vállaljunk felelősséget az érzelmeinkért. Ha azt mondjuk: „Feldühítesz!”, az összes felelősséget a másikra hárítjuk. Inkább gondolkozzunk el rajta, hogy tulajdonképpen mi dühített fel bennünket.
Legyünk készek a kompromisszumra. Ha a vitapartner úgy érzi, engedményeket kapott, mindjárt hajlandó lesz megegyezni. A „győzelem” nem tesz jót egy kapcsolatnak. Tiszteljük a partnerünk nézeteit, még akkor is, ha nem értünk vele egyet. Tanuljuk meg elfogadni a különbözőséget. Ha meglátjuk, hogy a partnerünk az ágyra dobja a vizes törülközőt, ne hergeljük fel magunkat, hanem gondoljunk arra, hogy ennél jóval nagyobb bajok is vannak a világban. Most például senki nem halt meg. Meg lehet tanulni az effajta életfelfogást, és a hatás meglepően jó lesz.
Gottman az apokalipszis négy lovának nevezte el azt a négy viselkedésformát, amelyet a vitában sose szabad bevetnünk: a panaszkodást, a kritizálást, a védekezést és a megvetést. Azok a párok, amelyek ezt elkerülik (már amennyire lehetséges, hiszen emberek vagyunk) általában kevésbé szarkasztikusak, ellenségesek és hidegek egymással. Gottmann kutatásai szerint a kielégítő kompromisszum érdekében racionalitásra, humorra, engedékenységre és szerető légkörre kell törekednünk.

Fotó: Red Dot
Ez a cikk az Éva magazin 2007. évi júniusi számában jelent meg. Minden jog fenntartva.