Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Karácsony után néhány nappal megszólalt a kapucsengőm. Éjjel fél egy volt már, úgyhogy hagytam, hadd csörögjön, de nem adta fel. Kénytelen voltam hát kimászni a takaró alól és kihűlő lábbal toporogni az ajtó előtt, kezemben a sípoló kagylóval. Halló – kiabáltam, mert idegesített, hogy valaki szórakozik velem az éjszaka kellős közepén. Eljöttem, sóhajtotta bele a kagylómba a férfi. Ez téves, gondoltam, mert nem ismertem meg a hangot, az én illegális szerelmem hangját, csak kérdések szivárogtak lassan az agyamba, ebben a lehetetlen órában. Nyitott ajtónál álldogáltam a hidegben, az ujjaimmal a hajamat gereblyéztem és vártam. Meddig maradsz? Még be sem ért a lakásba, de azonnal tudni akartam hány percünk van együtt, mire elég, mire számíthatok. Megszoktam már, hogy jó ideje mások szabják meg helyettünk, meddig szerethetjük egymást. Eljöttem otthonról, mondta és rám nézett. Azt hiszem, ugrálnom kellett volna örömömben. De olyan meggyötört és szomorú volt a tekintete, hogy ott, abban a pillanatban a boldogság szóba sem jöhetett. És a következő pár év sem múlt el úgy, hogy többszörösen meg ne fizettük volna ennek a hideg decemberi éjszakának az árát.

Szenvedőszékben


Három év, és rendbejöttök – mondja Gizi a kártyasort nézegetve. Van ott minden: szív és angyal, fehérpólyás csecsemő, fess huszárlegény. Én húztam, a jósnő rakta, szépen egymás mellé került a felpöndörödött szélű cigánykártya. Fizetek, számlát nem ad, ötezerért három év jár. Csalódott vagyok, de egy kicsit örülök is, mert ezt legalább el lehet mesélni, ez nem olyan hókuszpókusz női dolog. Szóval csak ki kell várni a következő néhány évet, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. És addig? Soknak tűnik ez a három év, már fél éve együtt élünk, és gyötrődünk. Én őmiatta, ő pedig a másik, az elhagyott asszony miatt. És hát gyerek is van… Van, aki úgy tartja, a szerelem szenvedés nélkül mit sem ér, de én most már simán kiegyeznék egy problémamentes magánélettel. Nálunk ritkán van szélcsend, persze szép is a tomboló vihar, ha kívülről nézzük. Hónapokig bujkáltunk, titokban találkoztunk, az én pici lakásom volt a helyszín, szerettük ott a lopott perceket. Azon a télen ez a lakás már túl szűkös lett kettőnknek: én mindenhol gombócba gyűrt zoknit, alsót találok, a holmik tulajdonosa viszont kitelepít néhány túl keletiesnek ítélt tárgyat a szobából, és arrébb rakja a Buddha-szobromat. Egyezkedünk. Én már nem érzem otthon magam – hiányoznak a tárgyaim –, ő még nem érzi otthon magát. Itt semmi sem az enyém, panaszolja és kiül a konyhába, a szenvedőszékbe. A szenvedőszék ugyanolyan pirosra festett faülőke, mint a többi három, de kedvesem a kezdetek óta ebben szeret szorongani. Ilyenkor keresztbe tett lábbal a gyomrára szorítja kezét, kicsit előredől, és órákig nem szól. Tudom, hogy nem testi, hanem lelki fekély emészti, és az egyetlen orvosság számára, ha azt látja, hogy vele gyötrődöm. Egyre nehezebben megy ez nekem, szeretném már, ha örülnénk annak, hogy új életet kezdett.

Szakítópróba


Megérdemled, mondogatom magamnak, minek mentél bele. Családos ember, gyereke, felesége van. Eszembe jut a sok házinyulat és tiltott gyümölcsöt érintő okosság, és rábólintok. Mi legalább tízszer szakítottunk. Volt, hogy csak a liftajtóig tartott, volt, hogy egy hétig is, a legutolsó pedig egy hónapig. Aztán vidéken véletlenül összetalálkoztunk. Mire visszaértünk Pestre, egyértelmű volt, hogy egy dolognak van itt vége: a szakításnak. Tiszta őrület, egyszer vége, egyszer nem, a barátnőim már meg sem kérdezték, mi van velünk, gyermetegnek tituláltak. De kapcsolatunkra amúgy is jellemző volt ez a kiskamaszos lendület, sokszor mondtam is neki, hogy olyan ez az egész, mint az első szerelem. Persze az első szerelmemnek nincs felesége, nem kell gyereket nevelnie, vele nem bujkálunk eldugott kocsmákban, és nincs titkos telefonosnyelvezetünk sem...

Nem mondom, hogy nem harcoltam magammal. Nem mondom, hogy nem éreztem lelkiismeret-furdalást. És nem mondom, hogy nem ijedtem meg és görnyedtem össze a rám szakadó felelősségtől. De úgy éreztem, csak az számít, hogy újra megöleljük egymást, mert ott és akkor valami nálam erősebb hatalom irányította a dolgokat. Vagy csak én voltam gyenge.
Mielőtt kedvesem elköltözött otthonról, találkoztam a feleségével. Nem én akartam, az asszony ragaszkodott hozzá. A házunkban volt egy vendéglő, ott ültünk egy asztalhoz, ő szolidaritást várt tőlem. Én felajánlottam, hogy félreállok, ha úgy gondolja, hogy csak miattam van baj otthon, és maradjunk ennyiben. Menekültem volna, minél előbb…
Mosolygott, legyintett. Ezt nem értettem, persze, hogy nem, tizenhét évet nem lehet fél óra alatt elmagyarázni, megérteni végképp nem. Egyezséget kötöttünk: vágyunk közös tárgya menjen el egy hétre vidékre, és nézzük meg, melyik fele hiányzik majd jobban. Döntsön, ahogy akar, csak döntsön már. Megígértem hogy ráveszem az utazásra, de mire oda került volna a sor, már ott állt az ajtóban, és én ahelyett, hogy elküldtem volna, menedéket adtam neki. Azóta az első asszony szemében hazug vagyok, elárultam a „szövetséget”. Lehet, hogy így van. De választanom kellett: vagy a férfit hagyom cserben, akivel titokban bár, de gyönyörű szerelmet éltünk meg, vagy az asszonyt, aki az évek jogán győzni akart.