A saját esküvőmön ismertem meg életem szerelmét, aki nem a vőlegényem volt

Borítókép: A saját esküvőmön ismertem meg életem szerelmét, aki nem a vőlegényem volt Forrás: Fotó: Unsplash/Alfonso Lorenzetto
Azért a többségünk úgy készül a saját esküvőjére, hogy aznap élete szerelmének mondja ki a boldogító igent, fogad örök hűséget, megy bele a jóban-rosszbanba, holtunkiglag, holtáiglan. Eszter is így kelt fel azon a fülledt, nyári, szombati napon, amikor szentül meg volt győződve arról, hogy pár óra múlva ahhoz a bizonyos nagy Ő-höz megy hozzá. De nem. A nagy Ő ugyanis ott várta őt a saját lagziján, a vendégek között.

Danival az egyetem után ismerkedtünk meg, gyakorlatilag az első igazi munkahelyünkön. Eleinte titkoltuk a kapcsolatunkat, de mivel Dani néhány hónap elteltével ajánlatot kapott egy másik céghez, így utána már felvállalhattuk, hogy egy pár vagyunk. Szerelmesek és bA saját esküvőmön ismertem meg életem szerelmét, aki nem a vőlegényem voltoldogok voltunk. 2 év után össze is költöztünk, majd rá 2 évre Dani megkérte a kezemet. Nem mondom, hogy nem voltak vitáink, nézeteltéréseink, hogy nem voltak a magasságaink mellett mély pontjaink is, de hát erről (is) szól egy kapcsolat, nem? Hogy csiszolódunk, formálgatjuk egymást, szokjuk a másikat, szokjuk egymást, az együttélést, a közös életet.

Úgyhogy amikor Dani megkérte a kezemet, egy pillanatig nem gondolkoztam: igent mondtam azonnal.

Másfél évvel későbbre terveztük be az esküvőt, mert mindketten nyári lagzit szerettünk volna. Mondjuk Dani nagy lagzit, sok vendéggel, én jobb szerettem volna egy kis szűk körű ceremóniát. De Dani a sok baráttal, meg a nagy családdal, meg a sok kollégával érvelt, akiket szerinte muszáj volt meghívni, mert ők is meghívtak minket, illik visszahívni. Úgyhogy belementem – nem volt mit tennem. Végül 230 főnél zárult a lista.

Ez engem alapból frusztrált, mégis próbáltam nyugodt lenni. De azért 230 emberről gondoskodni, hogy mindenki jól érezze magát, minden időben meglegyen, mindenki megérkezzen mindenhova időben, elég nagy stressz volt. Már hetekkel az esküvő előtt sűrűsödtek a vitáink. A meghívók miatt, azok eljuttatása miatt, a zenekar miatt, a menü miatt, gyakorlatilag minden miatt összevesztünk. Nem vitáztunk, összevesztünk, de annyira, hogy sokszor a végén könnyekbe törtem ki és mondtam, hogy hagyjuk a fenébe az egészet. Úgy éreztem, hogy az egész nem arról szól, hogy mi mit szeretnénk, hogy mi hogy fogjuk jól érezni magunkat, hanem a vendégeknek.

Legyen ilyen zenekar, mert a család ezt a zenét szereti. Legyen olyan étel, mert a kollégák azt szeretik. Legyenek olyan italok, mert a haverok azt isszák, legyen olyan a dekoráció, mert mit fognak majd szólni, hogy ha lóg mindenhonnan valami, hogy a díszítésen spórolunk.

Tudom, hogy ez furán hangzik, hiszen az esetek többségében az esküvőknél a nők tudnak elszállni, de én tényleg csak egy meghitt, visszafogott kis eseményről álmodoztam. Akart a fene csokiszökőkutat, meg vőfélyt, meg mindenféle hülye feladatokat, csak azért, hogy mások jót röhögjenek rajtunk.

De „túléltük” az előkészületeket, az esküvőt sem mondtuk vissza, és ...

végül elérkezett a nagy nap. Ugye hivatalosan életünk nagy napja. Meg a legszebb. És így tovább. Hát nekem nem volt jó előérzetem. Mondtam is a legjobb barátnőmnek, aki a tanúm volt, hogy érzem, hogy a mai nap nem úgy fog alakulni, ahogy elterveztük. De akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog történni.

A templomba kerülésig minden ment normálisan a maga útján. Jött délelőtt a fodrász, a sminkes, szépen, nyugodtan elkészültünk, felvettem a ruhát is. Ráhangolódtam a napra. A hagyományokat tartottuk, nem is aludtunk együtt Danival, ő egy másik szobában volt az ő tanújával, én pedig az enyémben készülődtem a barátnőmmel és Anyukámmal.

A templomban látott meg Dani először. Ő addig tényleg nem is látott se engem, se a ruhámat. Azt hittem, hogy nagyon meg fog hatódni. De helyette elkezdett röhögni. Nagyon meglepett és végtelenül rosszul esett. Nem látta senki, csak én, mert ugye neki mindenki háttal állt, engem néztek, ahogy bevonulok. Közben nekem maguktól kezdtek el folyni a könnyek a szememből. Gondolom mindenki azt hitte, hogy a meghatottságtól, de nem. A megalázottságtól. Amikor odaértem, azt mondta: „Hát helló, Habcsók! Ezt a ruhát sikerült választani?” Ez volt az egyetlen dolog, amit nélküle intéztem, amibe nem volt beleszólása. És rögtön lefikázta. Nem is ok nélkül, éreztem, hogy csak úgy árad belőle a piaszag. Nem nagyon szokott inni, és azt se vártam el, hogy az esküvőnkön ne igyon, de azt nem gondoltam, hogy a templomba már spiccesen érkezik meg.

Hamarosan eszünk - gondoltam, majd az étel kicsit felszívja az alkoholt. Meg biztosan ő is izgul, még a fotózás is hátra van, pár óra és kimegy belőle a pia és normális lesz.

De nem lett. Utána láttam, hogy a haverjaival állandóan ivott és hiába kértem, hogy legalább kicsit lassabban, kevesebbet, várja meg legalább a fotózást, azt estét, hajthatatlan volt. És pont azért is féltem, mivel nem szokott inni, tudtam, hogy az lesz a vége, hogy idejekorán kiüti magát.

Így is lett, de addig még szerzett pár olyan pillanatot, amit soha nem fogok kitörölni az életemből. A fotózáson például állandóan azt hajtogatta, hogy húzzam be már a hasam, mert azt fogja mindenki hinni, hogy már az esküvőn terhes vagyok, meg állandóan forgatott, hogy álljak, mert ez, meg ez a profilom nem előnyös. Nem tudok rá jobb szót használni, mint hogy iszonyatosan bunkó volt. A pia a legrosszabb énjét hozta ki belőle, azt, amivel az elmúlt 5,5 év alatt csak nagyon ritkán szembesültem. És pont nem az esküvőnk napján szerettem volna újra meggyőződni arról, hogy ő ilyen is tud lenni.

Nem kellett azonban annyira sokáig hallgatnom és elviselnem. Mire ugyanis az esti programok és feladatok jöttek volna – a közös táncunk, meg a „roppant vicces” vőfély által összeállított feladatok, annyira kiütötte magát, hogy a haverjai felvitték a szobájába lefektetni. Úgyhogy úgy este 8-tól egy darabig én szórakoztattam azt a 230 vendéget, akit nekünk, együtt kellett volna.

De túl sok kedvem nem volt. Az egyik haverja 10 körül lejött és azt mondta, Dani annyira kiütötte magát, hogy fel se bírják kelteni. Úgyhogy a menyasszonytánctól a torta felvágáson át mindent lefújtam. Kértem az étteremben a pincéreket, hogy vágják fel és osszák szét a tortát és mondják azt, hogy a pár elvonult.

A fele társaság persze tudta, hogy Dani részegen alszik a szobájában, a másik fele meg gondolom azt hitte, hogy nem bírunk a nászéjszakáig magunkkal. Én eközben az étterem kertjébe vonultam el, ahol nem volt senki. Legalábbis azt hittem.

Rá akartam gyújtani, de nem akart az öngyújtóm meggyulladni.

És akkor a sötétből előlépett egy alak, és tűzzel kínált. Fogalmam sem volt, ki volt. De elegáns ruha volt rajta, úgyhogy sanszos volt, hogy a 230 fős vendégsereg tagja, akik közül jó pár embert magam sem ismerek.

Áronnak hívták, mint kiderült, Dani egyik kolléganőjének a bátyja. Emlékszem, ott álltam, a sírástól félig lemosódott sminkkel, teljesen összetörve. Megkérdezte, hogy ugyan mi lehet az oka annak, hogy így bőgök a saját esküvőmön. Nem tudom miért, de elmeséltem neki. Meséltem és csak meséltem, aztán ő is mesélt magáról és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy hajnali 2 óra van és kapcsolják le a lámpákat az étteremben.

Áronnal úgy elrepült 4 óra, ami közben annyit nevettem és sírtam. Olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. És valahogy... nem is tudom. Úgy éreztem, mintha neki nem véletlenül kellett volna aznap itt lennie. Pont itt, pont ekkor.

Valami olyat éreztem a gyomromban és a szívemben egyaránt, amit talán még sohasem.

De nem vagyok az a romantikus alkat, nem az én műfajom a szerelem első látásra, és úgy voltam vele, hogy biztos azért történt mindez, mert haragszom Danira, másnap minden jobb lesz, elfelejtem az egészet és Danival is a nehéz kezdet után egy szép házasság vár ránk. Hiszen aránylag jól megvoltunk évek óta, nem lehet, hogy egy este tönkretegyen mindent.

Pedig így volt. Már csak azért is, mert Dani másnap nem kért bocsánatot. Sőt, azt mondta, hogy az én hibám, mert „hát hogy nézett ki az a ruha”. Meg hogy én túlparáztam mindent és emiatt ő nem bírta ki azt a napot, csak úgy, hogy ivott.

1 hét nászútra mentünk másnap, ami borzasztó volt, az első 4 napon végig a tévét bámulta, rám se nézett. Kábé ha 3 mondatot váltottunk egymással. A negyedik napon azonban nem bírtam tovább és kikönyörögtem, hogy beszéljünk. Mivel nem volt más lehetősége, beszéltünk, elmondtam neki, hogy mit gondolok, hogy hogy éreztem magam, ő még egyszer ugyanezt elmondta. De bocsánatot továbbra se kért. De annak érdekében, hogy legalább a nászútunk ne egy tragédia legyen, úgy voltam, hogy én engedek, felejtsük el az egészet, és kezdjünk új lappal. Így a maradék pár nap már jobban telt.

De egyáltalán nem éreztem azt, amit gondoltam, hogy kéne. Miután hazaérkeztünk, sem változott semmi.

Az esküvőnkön történtek örökre nyomot hagytak bennem. Hiába próbáltam elfelejteni, hogy miket csinált, miket mondott, nem tudtam.

Aztán egyik este, miközben jobb híján Facebookoztam a gépemen, egyszer csak kidobta Áron profilját. Megnéztem, és megint ugyanazt éreztem a gyomromban és a szívemben is, mint aznap este, amikor találkoztunk. Szinte gondolkodás nélkül írtam rá. Azonnal válaszolt.

Hajnalig cseteltünk, ami aztán hetekig tartott. Szándékosan nem akartam találkozni vele, nem akartam, hogy bekavarjon az életembe, hiszen mégiscsak friss házas voltam. De nem bírtam ki, mert közben pedig iszonyat boldogtalan voltam. Dani állandóan túlórázott, nem foglalkozott velem. Egyre többet veszekedtünk. Hiába próbáltam vacsorával várni, szerettem volna ide-oda elmenni vele, minden javaslatot visszautasított. Úgyhogy megkérdeztem egyik alkalommal Áront, nincs-e kedve találkozni velem.

Daninak azt mondtam, hogy az egyik barátnőmmel találkozom. Ő meg csak megrántotta a vállát. Gondolom örült neki, hogy zavartalanul bámulhatja a tévét.

Az az este mindent megváltoztatott. Nagyon jó volt Áronnal együtt lenni, beszélgetni, rengeteget nevettünk most is, de ami meglepő volt, hogy egyáltalán nem nyomult, nem próbálkozott be. Viszont amikor a vacsora után elindultunk haza, én nem bírtam magammal tovább és megcsókoltam. Volna. De ő nem engedte. Azt mondta, hogy ne felejtsem el, hogy férjnél vagyok, ő pedig nem szeretne sem válási ok, sem pedig harmadik fél lenni.

Igaza volt. És hiába találkoztunk még csak másodjára, biztos voltam benne, hogy mit kell tennem. Nem Áron miatt. Magam miatt. Így szándékosan nem találkoztam és nem is beszéltem az ezt követő napokban Áronnal. Át kellett gondolnom, hogy mit akarok ezután. A szemem előtt pedig csak az lebegett, hogy egyet szeretnék: boldog lenni. Márpedig Dani mellett nem voltam az.

És nem is lehettem volna az, ez látszott az elmúlt heteken is, hiszen Dani még csak meg sem próbált semmit tenni azért, hogy változzon, vagy hogy elfeledtesse az esküvőn történteket.

Úgyhogy az ominózus vacsora után két héttel közöltem Danival, hogy szeretnék elválni. „Te most viccelsz? Tudod, mennyibe került az esküvő? A fotók még el se készültek!” – mondta. Tudtam. Persze, hogy tudtam, hiszen az én pénzem ugyanúgy benne volt minden kiadásban, amit nem akartam. Ezt is elmondtam Daninak, hogy figyelembe se vette azt, hogy nem akarok nagy cécót, hogy nem akarom ezt az egészet. Aztán kiütötte magát, megalázott, és ott hagyott a 230 vendégre, egyedül. És azóta se próbál meg semmit tenni.

Nem számítottam könyörgésre, sőt, nem is akartam, hogy könyörögjön. De azért az meglepett, hogy ezek után, illetve 5,5 év után csak annyit tudott mondani, hogy: 'Oké, ha el akarsz válni, akkor intézd a papírokat.'

Így is lett. Másnap felkerestem egy ügyvédet és elindítottam a folyamatokat. Elsőként Áront hívtam fel, hogy elújságoljam neki a hírt. Ugyanúgy örült neki, mint én, és amikor pár hét múlva elköltöztem Danitól, rögtön hozzá mentem.

A családom és a barátaim is furcsán néztek rám. Azt hitték, hogy elment az eszem. Bár azok, akik látták, hogyan viselkedett Dani, és mennyire megváltozott, annyira nem lepődtek meg. Azt azonban végképp senki nem gondolta, még talán én magam sem, hogy az a srác, akivel a saját esküvőm napján megismerkedek és öntöm ki a lelkem, 2 év múlva már a férjem lesz. Az új férjem. De az utolsó férjem! Sőt, most, 10 évvel később a gyermekeim apja és bátran ki merem jelenteni, hogy életem nagy szerelme is. Az igazi nagy Ő.

Íme pár jel már az esküvőn, ami jelzi, hogy a házasság nem fog sokáig tartani: