„A párkapcsolatban azt kapod, amit díjazol”- Te döntsd el, mi legyen az!

A mondás szerint “Ember tervez, Isten végez”, de ha az ember a tervezést sem hajlandó megtenni, állandóan csak panaszkodik, akkor ne csodálkozzon azon, hogy nem az történik, amit ő akar. Mindig azt kapod, amit díjazol, aminek figyelmet szentelsz, amit éltetsz. Te döntöd el, mi legyen az.

Az nyilvánvalóan látszik, hogy nem a mi fenekünk köré van csapágyazva a világ. Nem feltétlenül minden úgy történik, mint ahogy mi azt óhajtjuk, ráadásul nem varázsütésre. Amennyiben mindent megteszünk azért a dologért, akkor se feltétlenül történik meg és ha igen, akkor sem biztosan úgy, ahogyan azt mi elképzeltük. Azonban, ha már mindent megtettünk, akkor nyugodtan a sorsra bízhatjuk a folytatást, ugyanis innen már nekünk nincs ráhatásunk a történésre.

Sokat sportoltam, és a mesterem egyszer a következőt mondta nekem egy versenyre való felkészülésnél (gyakorlatilag egy életre belém égett):

“Gábor, tudod, mindenkinél van jobb technikailag. Ez minden egyes sportra igaz, de a küzdősportban még látványosabban. Ha te ezen a meccsen azért kapsz ki, mert a másik technikailag jobb volt, azzal semmi gondom nem lesz. De ha azért kapsz ki, mert a másik technikailag is jobb volt és te erőnlétben is gyengébb voltál, az nem csak a te szégyened lesz.”

Évekkel később értettem meg ennek a mondatnak a lélektani, vagy mondhatjuk, spirituális hátterét.

Mégpedig azt, hogy egy szituációban az ember tegyen meg mindent. Akkor is, ha nehéz. Akkor is, ha fáj. Tegyen meg mindent, és utána nyugodtan dőljön hátra. Ha ekkor se jön össze az a dolog, akkor fogadja el, mert akkor annak nem volt ott az ideje.

Az egyik legnehezebb dolog egy rossz kapcsolatból kilépni a bizonytalanba. Sokszor úgy vagyunk vele, mint a majmok az indán: amíg nem fogjuk a másikat, addig nem merjük elengedni azt, amin lógunk. Csak sajnos az életben gyakran az a helyzet, hogy amíg azt nem engedjük el, amin lógunk, addig nem érhetjük el a másikat, amit viszont szeretnénk.

Lehet, hogy az a valaki, akire mi vágyunk, nap mint nap elmegy mellettünk a munkahelyünkön. Vagy az utcán. De valahogy nem érnek össze az energiák. Hogy is érnének össze, hiszen stoppolva van esetleg egy olyan által, amit már mi se annyira szeretnénk.

Amikor már nem érezzük a boldogságot, akkor legalább kommunikáljuk ezt a társunknak. Kivel legyen őszinte az ember, ha nem magával és nem a párjával? Napirendi pontra kell tűzni, akkor is, ha vita van belőle, legalább beszéltünk róla, legalább tud róla a partner. Sokszor inkább magukba fojtják az emberek a boldogtalanságukat, nem mondják el egymásnak:

“Figyelj, változtatnunk kéne! Beszélgessünk egy kicsit, tegyük ki az asztalra, hogy ki mit érzett a kapcsolat elején, és mit érez most? Te ezt hogy látod, hogy érzed? Mit kéne csinálnunk ebben a szituációban, mert nekem ez így nem annyira jó, ez már befásult állapot.”

Már önmagában az, ha az emberek képesek beszélni róla, sokszor meghozza a megoldást.

Ám ha el sem mondjuk a másiknak, vagy akár magunknak se valljuk be, mit érzünk, gondolunk, akkor azzal a megoldás lehetőségét is eldobjuk. Nehéz megoldást várni úgy, hogy nem tettünk érte semmit.

Létezik egy igen érdekes összefüggés: “Mindig azt kapod, amit díjazol.” Amire a figyelmünk irányul, az teremtődik. Ha a rosszra, a negatívra figyelünk, akkor a rossz fog teremtődni. Ezek után már nagyon nehezen rázzuk le magunkról a szemetet, pedig azt mi tettük oda, mi húztuk magunkra.

Például ha elnéző vagyok valaki hibáival szemben – miközben zavar- és nem kommunikálom, vagy éppen ellenkezőleg, durván és vagdalkozva jelzem, akkor nincs miért csodálkozni, ha még többet kapok belőle. És azért kapok belőle még többet, mert díjaztam. Díjaztam az elnézőségemmel, és teremtettem a figyelmemmel. Amikor a kisgyerek odamegy az anyukájához vagy apukájához fagyit kérni. Azt mondják neki, hogy édes kisfiam, most menj játszani, én dolgozom. A gyerek nemsokára megint jön, hogy fagyit kérjen, hiszen neki még töretlen a szándéka, és amikor már sokadszorra hiába próbálkozik, akkor beveti az aduászt. Sírva és zokogva jön vissza, ugyanis neki nagyon kell a fagyi. És akkor ezen a ponton, fogalmazhatunk úgy, hogy díjazzák az ő hozzáállását, merthogy adnak neki sajnálatból egy fagyit. Legközelebb természetesen nagyon csodálkoznak azon, hogy a gyerek ismét sírva-zokogva kér valamit. Pedig csak azt kapták, amit korábban díjaztak.

A mechanizmus a párkapcsolatban is így működik. Elnéző vagyok a másikkal, és egyre több olyan dolgot fog elém sodorni az élet a másik viselkedésén keresztül, amivel kapcsolatban elnézőnek kell lennem. És ha a másikat szidom, szapulom és leértékelem, akkor egyre több olyan dolgot fog elém tenni az élet, hogy nekem szidnom kelljen és szapulnom és leértékelnem.

Ezért akik tényleg szeretnék megjavítani a kapcsolatukat, fogjanak egy papírt, üljenek le egy sarokba, és mindenki írja össze azokat a dolgokat, amiket méltányol a másikban, amit szeret benne. Mert nyilván van egy rakás ilyen, és nyilván egy rakás dolgot idővel elfelejtettünk ezekből, pontosabban fogalmazva természetessé vált, és már meg sem említjük, hogy mennyire jó, hogy ezeket ő így csinálja. Helyette viszont mondjuk neki a kritikát, meg azt, hogy mit csinál rosszul. Tehát az első lépés ilyenkor az, hogy leülünk, és összeírjuk azokat a dolgokat, amiket méltányolunk a társunkban. Ezután jön a próbaidő. Azt szoktam javasolni, hogy legyen egy-két hónap, amikor csak a pozitívumokat jelezzük. Nem azokat, amiket látni szeretnénk a másikban, de hiányzik belőle, és a sok pozitív visszacsatolás miatt egy idő után majd úgy csinálja, nem! Sokkal inkább azt, amit ténylegesen méltányolni tudok benne, de az utóbbi időben magától értetődőnek vettem, minden köszönet és elismerés nélkül. Lehetnek ezek apróságok is, például az, hogy mindig elmosogat, minden reggel behozza a kávét, vagy lehet nagyobb horderejű, hogy eltartja a családot, foglalkozik a gyerekkel. Nem kell túlzottan, és főleg nem kényszeresen tenni, csupán vegyük észre ezeket a dolgokat, a rosszat, a negatívumot meg kicsit tegyük a háttérbe.

A problémákat azért nem hozzuk elő ebben az időszakban, mert ha a kapcsolatunk eddigi szakaszában nem sikerült megváltoztatni, akkor valószínűleg nem ebben a két hónapban fog ez bekövetkezni, tehát megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy erről nem beszélünk, hanem beszélünk a jóról, és azt igazoljuk vissza.

Szőnyeg alá söpörnénk a problémákat? Szó sincs erről, csupán addig tesszük félre, amíg megnyugszik a háborgó tenger, helyreáll a kommunikáció, és a bizalom. Amennyiben a zaklatott, bizalmatlan és bántó szakaszban tesszük ki őket az asztalra, a tévedés minimális kockázatával jósolhatjuk meg a kudarcot, és a még több konfrontációt.

Első körben “csupán” egy olyan bizalmi állapotot szeretnénk létrehozni, és visszahozni, amiben lehet létezni. Ahol lehet beszélni, beszélgetni, büntetlenül véleményt nyilvánítani, akár a problémákról is.

Ha ezt az állapotot a próbaidő végére sem sikerül visszaépíteni és elérni, akkor azzal a tudattal lehet elengedni a kapcsolatot, hogy mindent megtettünk azért, hogy helyrehozzuk. Így a “mindent megtettem már” nem egy üres önigazolás lesz.

Még egy fontos dolog: menet közben tilos a másik fejére olvasni azt, hogy nem tartja magát a megbeszéltekhez! A megtervezett próbaidő végén úgyis leülünk és akkor majd döntést hozunk. Ha valaki ezt végig tudja csinálni, ott garantáltan feketén fehéren ki fog derülni, hogy ez a két ember egymásnak van-e pillanatnyilag teremtve vagy sem.

Az egyetlen kivezető út az átvezető út, tehát nyugodtan menj, menjetek végig a próbán, ami inkább az ember saját próbája, mintsem a partneré. Amint végigjárjátok a teszt néha talán rögös útját, ahol a rögöket leginkább az egótok fogja megtestesíteni, kiértek a tisztásra. Ott majd objektív, az érzéseket nem kizáró, és főleg nem nélkülöző, felelősségteljes döntést tudtok hozni, hogy jobbra vagy balra.

Amennyiben a kapcsolat kiállta a próbát, és mindketten határozott igennel “véglegesítik” magukat és egymást, a következő lépés, hogy egy nagyon fontos dologban megegyezzenek:

A múlt kijavított osztályzatait felhánytorgatni szigorúan tilos!

Az ugyanis nagyon gyorsan vissza tudja rántani a másikat abba az állapotba, ahonnan kínkeservesen, fáradságot nem kímélve kimászott. Ez nagyjából olyan lenne, mintha egy gyerek rossz osztályzatot kapna év közben, amit év végére kijavítana, de a szülő, kezében a bizonyítvánnyal azt mondaná neki: “Rendben, ezt kijavítottad, de azért ne felejtsd el, hogy nagyon rossz voltál és kettest kaptál év közben!” Ez a motiváció írmagját is kiölné a tanulóból.

A változás fájdalmas lehet, de semmi sem olyan fájdalmas, mint megrekedni valahol, ahová nem tartozol. Készítettem neked egy ingyenes videó sorozatot ami segít elindulni egy boldogabb jövő felé. ITT találod!

Pilát Gábor írásait, gondolatait minden csütörtökön olvashatod itt,
az ÉvaMagazin.hu-n!

Ezen kívül itt találkozhatsz még vele:

www.pilatgabor.hu

www.facebook.com/tabuk.nelkul.a.parkapcsolatrol

www.instagram.com/pilatgabor