„Soha nem szerettem a telet. Nagyon nehezen viselem a dermesztő hideget, a sötétséget; a nappalok rövidségét. De a kinti világ fagyossága sehol sincs a házasságoméhoz képest. Hogy miért? A férjem egyszerűen tudomást sem vesz rólam, de ugyanúgy a gyerekeiről sem; mert egyfolytában a telefonjába temetkezik. Ez pedig lassacskán megmérgezi a kapcsolatunkat, a közös életünket” – fakadt ki a feleség.

Miután a férjem reggel kinyitja a szemét, az első mozdulattal a mobilját veszi kézbe. Reggelizés közben Insta sztorikat pörget, rólunk – a gyerekeiről, a feleségéről; egyáltalán az őt körülvevő, való világról – szinte semmilyen szinten nem vesz tudomást. Majd elmegy dolgozni. Amikor pedig hazaér az irodából, ahelyett, hogy leülne velem beszélgetni, vagy a fiával és a lányával játszana; a Facebookba bújik.

Esténként pedig egyik videót nézi a másik után. És ez így megy körbe-körbe, nap mint nap. Már odáig jutottunk, hogy nekem is csak üzeneteket meg mémeket küldözget azon a nyavajás telefonján. A barátaival is ezt csinálja, órákat képes eltölteni azzal, hogy a posztjaikat böngészi, ahelyett, hogy beszélne, vagy találkozna velük.

A legnagyobb baj pedig az, hogy ez nem csak engem visel meg. A gyerekeink is folyamatosan a figyelméért küzdenek, látom rajtuk. Végtelenül el vagyok keseredve. Sok mindenen keresztül mentünk már együtt, a közösen eltöltött 18 év alatt: sikeresen átvészeltünk több költözést, leküzdöttünk egy krónikus betegséget, depressziót. Most viszont azt érzem, ezen egyáltalán nem biztos, hogy túl tudunk jutni.

Persze tisztában vagyok vele, hogy a problémánk egyáltalán nem egyedi. Rengeteg ember éli hasonlóan a napjait, a telefonja függőségében; sokan a hálószobába is magukkal viszik a kütyüt, azzal is alszanak gyakorlatilag. Ahogy a férjem is. Az a nyomorult kis fekete dobozka soha nem hiányozhat mellőle. De az fel sem merül benne, hogy ez nem normális. Sőt. Azt gondolja, csak én drámázom túl a dolgot; irracionálisan és érzelmi alapokon felnagyítva a helyzetet. Azt is a fejemhez szokta vágni, hogy nem az ő hibája, hogy folyton elérhető a közösségi médiában. Mert neki vannak barátai. De könyörgöm hol? A való világban biztosan nem, legföljebb az éterben.

Erőlködöm. Szabályokat hoztam; olyanokat, hogy például az asztalnál nincs mobilozás. A hálószobába se hozhatja be. Napközben kütyümentes idősávot jelöltünk ki; ilyen, amikor például a gyerekekkel társasozunk. A férjem meditálni kezdett és jógaórákra jár. Vajon segíteni fog mindez rajtunk? Megoldja a problémáinkat? Fogalmam sincs. Mindenesetre nem vagyok hajlandó csendben, ölbe tett kézzel elnézni, hogy ahogy szép lassan tönkremegy ebbe a család és a házaséletünk. Nem akarom, hogy a kapcsolatunk semmivé váljon; elillanjon nyomtalanul. Ez nem egy Insta sztori, ebből nem lesz Facebook emlékoldal; ez a mi valóságunk.

Miért ne higgy el mindent a szemednek, amit az Instagramon látsz? Galériánk képei megmutatják