A férjem elfelejtkezett a szülinapomról

Borítókép: A férjem elfelejtkezett a szülinapomról Forrás: Getty Images
Izabella férje elfelejtette a felesége ötvenedik születésnapját. Igazi dráma következik.

Egyszer már előfordult korábban is. Akkor huszonkilenc évesek voltunk, Ricsi éjjel-nappal dolgozott, hogy felvirágoztassa a cégünket. Túldolgozta magát, egyszerűen kiment a fejéből. Majdnem elsírta magát a bűntudattól, amikor másnap félénken emlékeztettem rá. És bőségesen kárpótolt az elvesztegetett napért.

Azóta viszont eltelt húsz év. Huszonegy, hogy pontos legyek. És kereken ötven éves lettem.

A férjem nem dolgozott aznap, mivel szombat volt. Reggel megkérdeztem, hogy mit tervez mára, és azt mondta, sétál egyet a kutyával, olvasgat, sokat alszik. Főzöl valami finomat? - kérdezte ásítva. Néztem rá, hátha csak ugrat. De sajnos nem.

Egész nap nem szóltam neki egy árva szót sem. Reménykedtem benne, hogy egyszer csak előugranak a sarokból a vidám barátok. Vagy csak ő maga, egy szép ajándékkal a kezében. Hogy titokban teleaggatja a házat léggömbökkel. Hogy meglobogtatja előttem a meglepetés-színházjegyet. Hogy tortát hoz, és felhívja a lányunkat, aki Londonban él, és videócsetelünk egy nagyot hármasban, miközben benyakalunk egy üveg rozét.

De semmi nem történt. Ricsi elvitte a kutyát sétálni, és üres kézzel jött vissza. Olvasott. Dudorászott. Megette az ebédet, amit összedobtam neki. Megint olvasott. Kicsit bekapcsolta a tévét. Megunta, előhúzta a regényt újra. Néha elsétáltam előtte, de alig nézett felém. A végén odáig vetemedtem, hogy fütyörészni kezdtem a hepi börzdéj tú jút, mire zavartam rám bámult. Drágám, nem énekelgetnél inkább odakint? Így nem tudok a könyvre koncentrálni.

Este felhívott a lányom. Akkor már nagyon rosszul éreztem magam, de neki se mondtam el, mi az oka. Cseppet sem csodálkozott, hogy nincs buli: a fiatalság néha nagyon kegyetlen. Ne aggódj, anya, mondta a végén, teljesen félreértve zaklatott és magányos lelkiállapotomat. Még nem vagy annyira öreg.

Köszönöm szépen.

Amikor este tízkor bebújtam Ricsi mellé az ágyba, azt terveztem, hogy másnap reggel elmondom neki. Még a „mit főzöl ma”-kérdés, és minden megalázó pillanat – könyv, tévé, kutya - ellenére is. Elhatároztam, hogy nem fogok veszekedni vele, csak lágyan és tapintatosan megemlítem. Aztán, amikor holt nyugodtan és megszokottan horkolni kezdett, elsírtam magam. Rájöttem, hogy képtelen lennék csípős nyelv és ingerültség nélkül felhozni a témát, márpedig ez igencsak sértené a szépérzékemet. Inkább elvetettem a tervet, végigpörgettem a Facebookon a kábé nyolcvan jókívánságot, amit kaptam, mindenkinek egyenként megköszöntem, aztán álomba zokogtam magam.

A férjemnek másnap se jutott eszébe az ünnep, sőt, harmadnap sem. A negyedik napon, egy kedd délelőtt hívott fel, tökéletesen sokkolódva. Hebegett-habogott, ami tényleg ritkán fordul vele elő. Fogalma sem volt, hogy kérjen bocsánatot. Nincs semmi mentsége. Teljesen kiment a fejéből. Az ötvenedik. Borzalmasan érzem magam, nyökögte. Most miről ugrott be mégis, három nap múlva, kérdeztem. Valami bulvárcikket olvasott egy hírességről, aki ötvenéves lett, két percre rá pedig az egyik barátunk csetelt rá, és megkérdezte, hogy telt a szülinapom. Leírhatatlan érzés volt a felismerés és a mindent elöntő szégyen.

Iza. Meg tudsz nekem valaha bocsátani?

Annyira őszinte volt az esdeklése, hogy természetesen megbocsátottam. Aznap este elmentünk a kedvenc éttermembe, ahol végigettem mindent, amit csak lehetséges volt, hétvégére pedig Ricsi megszervezte a pótbulit a legjobb barátainkkal, a lányommal és jó néhány üveg rozéval. Még pink lufi is volt, és sok-sok csokis sütemény. És ez volt életem legjobb szülinapja.

Tutti ajándékötletek a galériában!