A boltból cipekedtem haza. Majd leszakadt a karom a szalámitól, az extranagy mosószertől, meg attól a marhalábszártól, amit a drágalátos férjemnek szántam vacsorára. Igazán boldog egy asszonyka voltam. Vince persze csalhatatlan érzékkel időzített, mint mindig. Miközben hullafáradtan pakoltam a szatyorból a pultra a sok vackot, házasságunk unalmas és hétköznapi kellékeit, beóvakodott a konyhába, leült mellém szótlanul, és nézett. Igen. Csak ült és bámult. Eszébe se jutott volna segíteni. Igaz, ugyanígy cselekedett életünk kevésbé válságos perceiben is.

- Mi van? – vakkantottam rá, mert nagyon idegesített szegény.

- Valamit el kell mondanom. – vágta rá rögtön, ebből a sietségből tudtam meg, hogy régóta készül valamire.

- Hallgatlak. – mondtam, mert ilyenkor mégis mit mond az ember.

- Az van, hogy voltam a nemibeteg-gondozóban, elkaptam valamit, megcsaltalak, bocsáss meg, már kezelés alatt állok. – hadarta. Ha az volt a szándéka, hogy bombát robbantson a konyhánkban, hát sikerült neki. Mondjuk speciális egy bomba volt, egészen más rombolást idézett elő, mint amire Vince számított.

- Mi van? – fordultam hátra inkább undorral, mint meglepődve.

- Hát igen. – folytatta tépelődő hangon. Nagyon hamleti akart lenni. – Én nem vagyok ilyen. Csak egyetlenegyszer fordult elő. Esküszöm. Ezt is muszáj bevallanom neked, mert nem bírok a lelkiismeretemmel. Azon a koncerten esett meg három héttel ezelőtt. Amikor nem tudtál eljönni, mert influenzás voltál. Akarod tudni, ki volt? Bár úgyse ismered.

- Akkor meg minek. – kongott a hangon tompán, magam is meglepődtem, mennyire nem érzek semmit. Vince csodálkozva nézett, valószínűleg cirkuszt várt, valami érzelemkitörést, hasonlót. Erre kap egy unott feleséget, aki, miközben hallgatja, hogy megcsalták, a tojásos dobozt nagy nyugalommal rakja be a hűtőbe.

- Szóval ez volt. Igen. Nem kaptam el semmi extrát, ne aggódj… gyógyszert kell szednem, aztán annyi. Semmi maradandó. Te… nem is akadsz ki azon, amit csináltam?

- De. – mondtam olyan hangon, ami inkább nemet jelentett. .

- Tudod – ment át Vince védekezőbe, pedig senki se kérte rá –, tudod, az egész azért volt, mert túl fiatalon kerültünk össze. Tizennégy éven át hűséges voltam, mint egy lelkész. Most először csábított el az a … na mindegy is, kicsoda. De csak azért sikerült neki, mert annak idején nem éltem ki magam eléggé. Anyám is megmondta, hogy nekem még szép éveim lennének a csajoknál. Kamaszkoromban állva pisiltek utánam… hihi… na mindegy. Aztán korán lekötöttem magam, és tessék, most üt vissza az egész.

- Szóval az én hibám, amiért megcsaltál? – kérdeztem lassan, mert a monológja után azért bennem is kezdett felmenni a pumpa.

- Dehogy, nem úgy értettem. – tiltakozott rémülten. – Senkinek se a hibája, csak… csak mondom, hogy miért történt meg. Ennyi az egész. Bűntudatom van… nehogy megfertőzzelek… csak ezért.

Most már tényleg elöntött az undor. Legalább öt éven keresztül lepleztem ezt a szégyenletes érzést, mert azt gondoltam, az én hibám, hogy nem akarok ezzel a férfival együtt élni, hogy én tehetek róla, amiért nem kívánom, és amiért lassan, de biztosan végleg kiszerettem belőle. De most lecsúszott az álarc.

-Tudod mit? – fordultam hátra, lecsapva a konyhakést az asztalra. – Holnaptól felőlem annyiszor éled ki magad, ahányszor csak akarod. Kezeltesd magad egyedül, én ehhez nem asszisztálok. Tudod, miért szívem? Mert szerintem is túl korán jöttünk össze. Fogalmam sincs, hova tettem az eszemet, hogy ennyi ideig benne ragadtam ebben a szarban. Sőt. Hogy miért másztam bele egyáltalán.

Elindultam kifelé, de aztán kis habozás után visszafordultam. Komikus látvány volt a leesett állával.

- Én is megcsaltalak. Kétszer is. Csak azt gondoltam, hogy ez az én hibám, hogy én vagyok felelős érte, és nem volt szándékomban rád kenni. Vagy arra, hogy milyen régen vagyunk együtt. Ebből is látszik, mekkora hülye voltam.

Azzal rá se nézve kivonultam a konyhából, mint egy felszabadult amazon. Szegényke szóhoz sem jutott. Mert én minden szavamat véresen komolyan gondoltam. Ha nem kezd el hibáztatni a „korai” összejövésért, és nem keveri bele az anyját, aki engem mindig gyűlölt, lehet, hogy még évekig nem szánom rá magam a szakításra. Tulajdonképpen hálás voltam neki, nagy szívességet tett a viselkedésével.

És fél év múlva elváltunk.

És milyen a válás szülés után?