A szűzhártya-tévképzet

Egyrészt az, hogy amit ekként emlegetünk az nem így néz ki: a szűzhártya elvileg egy - közvetlenül a hüvelybejáratánál található - szabálytalan alakú szövetdarab (lehet karika-, vagy félhold-alakú, vagy nézhet ki úgy, mint egy retró, fodros hajgumi). Ez a kis szövetdarab kétségkívül jelen van a legtöbb lánycsecsemőnél, és nagyon leegyszerűsítve azzal folyamattal jön létre, mely során a formálódó méh - a hüvely kialakulásával - „utat tör” a külvilág felé; a szűzhártya a hüvelybemenetnél megmaradó szövetmaradvány. Úgy a legegyszerűbb elképzelni, hogy mi marad a kezünkben akkor, amikor egy henger alakú léggömböt túlfújunk és az kipukkad... Ez a kis valami pedig a legváltozatosabb formákat veheti fel, lehet vastagabb vagy vékonyabb, átszőhetik hajszálerek vagy nem.

És hogy ennek a kis „bőrficaknak” a megléte mit bizonyít? Az égvilágon semmit! Ugyanis, az évek múltával, de jellemzően a kamaszkorral a lányok kétharmadánál ez a szövetke eltűnik. A maradék egyharmad esetben előfordulhat, hogy az első behatolásos szexnél sérül meg, ami járhat valamilyen formájú vérzéssel, de az is lehet, hogy még azzal sem. Ami nagyjából egybevág azokkal a felméréssekkel, mindössze a megkérdezettek nők 30- 35%-a számolt be vérzésről az első szexuális együttlétük idején. Sőt, van, hogy ez a kis bőrdarab, az első néhány közösülést is túléli. Vagyis az, hogy egy lánynak nincs „szűzhártyája” nem bizonyítja, hogy volt része behatolásos szexben, ahogyan a megléte sem jelenti az ellenkezőjét. És elképzelhető, hogy számszerűleg azoknál a lányoknál, akik még nem közösültek, nagyobb arányban található meg ez a bőrdarab, de attól az még nem azért van ott, hogy bármit bizonyítson. És ezért is félrevezető a szűzhártya elnevezés és az a mód, ahogyan a hétköznapokban vagy a biológia órán beszélünk róla. Mert az azt a tévképzetet kelti, hogy ezt a bőrredőt azzal a céllal alkotta meg a természet, hogy a nők „szűz” állapotának valamiféle jelzője legyen. Így ideje lenne átnevezni... Vagy elegendő lenne többé tudomást sem venni róla, ahogyan azt tették egészen a 15. századig.

A szűzhártya felfedezői... vagy inkább kitalálói

Először ugyanis, egy itáliai orvos, egy bizonyos Michele Savonarola kezdte el emelgetni a szűzhártyát (a hymen-t) – feltételezhetően a fentebb leírt bőrredőre utalva - az 1498-as Practica maior című művében. A következő században aztán a jó doktorokat egyre jobban foglalkoztatta a hymen természete és egyúttal igen ködös képi hasonlatokat kezdtek használni vele kapcsolatban: „sűrűn szőtt háló”, „a nemi szervet lezáró pecsét”... És egyre kevésbé lett világos, hogy pontosan mire is gondolnak, ugyanis anatómiai rajzot, boncolás leírást egyikük sem hagyott hátra erről a... Valamiről. Elsőként Vesalius írta le, hogy két bizonyosan szűzen elhunyt nő boncolásánál „megtalálta a hyment”. De hogy hol és hogy az miként nézett ki, nem szólt a flamand anatómus sem... Idővel aztán egyes a hivatásukat komolyan vevő orvosok és nőorvosok kijelentették, hogy eme hártya hiánya még nem perdöntő bizonyíték a szüzesség elvesztésére. Mégis, az idők folyamán a köznapi gondolkodásban olyan mélyen rögzült a szűzhártya fogalma és annak jelzőértéke, hogy a mai napi sem lehetett onnan kiirtani.

Egyébként attól, hogy korábban nem foglalkoztak a hüvelybementnél előforduló szövetdarabbal, a 15. századot megelőzően is létezett – lányok esetében – a szüzesség követelménye. Csak épp annak meglétére nem valamiféle hártyából következtettek, hanem más – ma már nyilvánvalóan légbőlkapott - jellemzőkből, mint a vizelet vagy szemfehérje színe, a has keménysége stb.

Nászéjszakák és véres lepedők

De akkor mi van a véres lepedővel? Hiszen, már a mózesi törvények is kimondták, hogy a lányt, aki nem tud esküvője után véres lepedőt felmutatni, atyja házánál kell halálra kövezni (Mózes Második Törvénykönyve 22: 13-21.), és a magyar esküvői hagyományokban is a nászéjszakát követő lepedővizsgálat (és nem vizeletvizsgálat) jelenik meg. Lehetséges volna ük- vagy szépanyáink nagyobb számban véreztek az „elsőnél”? Nos előfordulhat, hogy régen, a fiatal vagy épp kamaszkorú menyasszonyok esetében még többször fordult elő, hogy a nász idejére nem tűnt el az említett szövetdarab, ami a mainál nagyobb arányban okozott vérzést. Ennél valószínűbb azonban, hogy azokban a vidéki közösségben, ahol megszokott volt, hogy a jegyesek már esküvő előtt „összefekszenek”, maga a vőlegény sem hiányolta az esküvő reggelén a vérfoltot a lepedőn. Ami viszont a legkézenfekvőbb és egyben legszomorúbb magyarázat: a történelem során azokat a lányokat, akiknek szüzességét az esküvőig őrizgették, nemigen világosították fel a rájuk váró eseményekről, és a fiatal férjek, akik eleve olyan társadalomban nőttek fel, ahol feljogosítva érezték magukat arra, hogy fiatal feleségük testét bármilyen körülmények közt birtokba vegyék, szintén nem kaptak edukációt, hogy hogyan kezeljék a másik félelmét vagy ellenállását. Azaz rengeteg nászéjszaka torkolhatott nettó erőszakba, amely vérzést okozott... (Ha valaki túlzásnak érzi a kijelentést, tanulmányozza a 20. század első felében készült etnográfiai célú interjúkat és önvallomásokat, mint Berényi Andrásné, Nagy Rozália a nevem című önéletrajza vagy azt a néhány naplórészletet, ami magasabb körök lányaitól, asszonyaitól maradt ránk, például Stefánia, Rudolf trónörökös özvegyének emlékiratait, mely Császárnénak szántak címmel jelent meg.)

Az „őrizgetett” és „elvesztett” kincs... ami nincs

De hogy miért kellett annak idején mindenáron bizonyítékot találni a lányok szüzességére? Sőt, miért volt egyáltalán szükség a szüzesség fogalmára és arra, hogy a lányokba beleverjék, hogy azt „őrizzék” és ne merészeljék házasság előtt „elveszíteni”? (Megjegyzés: már a szavak is sokatmondóak, amiket a szüzességgel kapcsolatban ma is használunk, mintha a lányok valamiféle értéket veszítenének el az első aktussal, vagy épp ők maguk veszítenének az értékükből.) A válasznak semmi köze a valláshoz vagy az erkölcshöz: hogy az adott kor férfija biztos lehessen benne, hogy a gyermek, akit a törvényes feleségének (tehát nem ágyasának, rabszolgájának stb.) nemz, az övé és így javait az ő vérének származtathatja tovább. Amit apasági teszt híján úgy lehetett elérni, hogy a nők egy csoportjának megtiltották, hogy a házasságkötés előtt férfival nemi életet éljenek (majd pedig azután, hogy férjüktől eltérő férfival szexeljenek.) És annak ellenére, hogy a mai társadalomban nyilvánvalóan nem az a nők egyetlen hasznos feladata és célja, hogy törvényes utódokat hozzanak a világra, a szüzesség fogalom, és a szűzhártya köré font mítoszok az életüket továbbra is megnehezíti (sőt, számos országban veszélyezteti is).

A fentebb említett kutatásokból ugyanis az is kiderül, hogy az „első alkalomnál” lányok 50%-a tapasztalt idegességet és ugyanennyien fájdalmat. Nem csoda: sem a meghittségnek, sem a nedvesedésnek nem tesz jót a stressz és miért ne stresszelne az ember lánya, ha abban hitben van, hogy itt most szakadni, vérezni, fájni fog valami (esetleg épp „elveszít valami értékeset”)? Persze a mindenkori társadalmat sosem érdekelte, hogy a lányok „elsőjére” úgy kerüljön sor, hogy az a továbbiakban kielégítő szexuális élettel folytatódhasson. Ez máig sem változott; annak edukálásánál, hogy miként lehetne a kamaszlányok szexuális élete is egészséges vagy épp minden tekintetben biztonságos, még mindig sokkal fontosabb, hogy a lányokat valami nem létezőre, a szüzességük őrizgetésére buzdítsák. Valószínűleg ez nem is változik, amíg a nőkre - ha kimondatlanul is – de elsősorban törvényes leszármazók produkálására való lényekként gondolunk...

Hallottál már a The O-projektről? Kattints a galériára, ha kíváncsi vagy rá, mi az!