Nemrég összefutottam az utcán egy régi osztálytársammal. Meghökkentem, mennyire megváltozott, hogyha nem lett volna a jellegzetes gribedli az állán, talán meg sem ismertem volna. Gyorsan megragadta a kínálkozó alkalmat és elpanaszolta összes búját-baját: a felnőtt gyerekei rá se bagóznak, a munkája unalmas és alulfizetett, folyton fáj a háta, és évek óta nem volt nyaralni. Férj? Hát arról pedig jobb, ha nem is ejt egyetlen szót sem.

Hallgattam a volt osztálytársnőmet, néztem gondokban megnyúlt arcát, szaporodó ráncait. Útban hazafelé megálltam egy kirakat előtt, hogy ellenőrizzem, vajon én is ilyen nyomorultul festek-e. Hát igen, kétségtelen, magamra szedtem néhány kilót, a ruháim kicsit elnyűttek, a hajfestés lenőtt. De valami egész mást is láttam magamon, ami a volt osztálytársamról hiányzott. Életet. Csillogást a szemeimben. Valami nehezen meghatározható vidámságot.

És ezt a csillogást nem a sok pénznek köszönhetem, mert az nekem sincs. Nem is a felnőtt fiamnak, ő ugyanis elköltözött Németországba, és örülhetek, ha havonta kétszer felveszi a telefont. Az én hátam is sajog időnként, sőt migrénem is van, nyaralni pedig utoljára három évvel ezelőtt jutottam el. Ezt a csillogást egyesegyedül a huszonhét éves házasságom eredményezi.

Pedig nálunk sem volt minden fenékig tejfel. Valójában úgy tűnt, tipikus házassági antifejlődési történetet írunk. Miután Peti megszületett, az összes időnket lefoglalta a gyereknevelés, és ahogy lenni szokott, leszoktunk a szexről, az évek során teljesen elhidegültünk egymástól. Amikor a gyerek nagyobb lett, én unalmamban viszonyba bonyolódtam, amit igazából nem élveztem egy cseppet sem, a férjem, Gábor – mint utóbb kiderült – többször is félrelépett a munkahelyén. Szóval minden adott volt egy szép, kerek váláshoz.

Peti azonban felnőtt, tavalyelőtt munkát kapott, és elköltözött Németországba. Ott összejött egy lánnyal, és rekordidő alatt már a házasságot fontolgatták. Soha életemben nem éreztem magam ennyire elhagyatottnak. Elment az egyetlen gyerekem, aki sosem keres, és még egy nyomorult karriert sem futottam be… Ránéztem Gáborra, aki ugyanolyan fancsali képet vágott, mint én, és újszerű gondolat jutott eszembe: mi lenne, ha megpróbálnám vele mindezt megbeszélni?

Mint kiderült, a férjem annyira vágyott egy beszélgetésre, mint egy falat kenyérre. Miután alaposan kidumáltuk hálátlan magzatunk összes negatív tulajdonságát, megkönnyebbülten tértünk nyugovóra. Olyan jól esett a bizalmas beszélgetés, hogy amit már évek óta nem tettem: odabújtam Gábor hátához. És ha már odabújtam, a kezem is elindult a testén, a jól ismert testen, amihez alig piszkáltam oda már évek óta.

Nem kellett neki kétszer mondani, mint aki már jó ideje erre várt. Azon az éjszakán hatalmasat szeretkeztünk, legalább háromszor egymás után. Gábor akkor 56 éves volt, én 55, és az azt megelőző éjszakáig mindketten azt hittük, többé nem lesz már részünk jó szexuális élményben.

Egymástól végképp nem vártunk ilyesmit, mégis itt, ebben a kihűltnek hitt, hibernált házasságban kaptuk meg. A legszebb pedig az, hogy a szenvedély tartós, és valójában sokkal jobban működik, mint fiatalkorukban. Tudatosabbak vagyunk, jobban odafigyelünk a másikra, beszélgetünk, és – nem vicc – oktató videókat nézünk. Azt kell hogy mondjam, 55 évig nem tudtam, milyen a jó szex. Hála a férjem nyitottságának és újonnan megtapasztalt vállalkozókedvének, most már tudom.

Galériánkban Tina Turnertől olvashatsz frappáns idézeteket!