A famiily.hu cikke.

Amikor a gyerekből lesz a szülő „támasza”, „megmentője”, kettejük között felborul az egészséges hierarchia. Az éretlen személyiségű felnőttet bizonytalan alapok jellemzik, nem képes a felelősség felvállalására, fogékony a függőségekre, mert fejlődése elakadt egy gyermeki fázisban. Kimondva vagy kimondatlanul állandóan figyelmet, törődést, kárpótlást vár a világtól és elsősorban a közvetlen környezetétől. Azt a gyereket, aki ilyen szülő mellett nő fel, folyamatosan kísérti a bűntudat, hisz a kezdetektől azt hiszi, miatta olyan gondterhelt/kétségbeesett/fáradt/szomorú/hektikus stb. a szülő, és ha ő jobban viselkedne, minden rendben lehetne. A túlzott felelősség rengeteg szorongással jár, ám a gyerek a bizonytalanságát sem mutathatja ki, hiszen megterhelné vele a felnőttet. De kinek mi a haszna ebből a felcserélt szereposztásból, és milyen következményekkel jár mindez egy parentifikált identitással felnövő gyermek további életére?

Mit nevezünk parentifikációnak (szülősítésnek)?

A pszichológiai szakszó azt a családi dinamikát foglalja össze, amelyben a szülők felnőtt szerepekkel, felelősséggel és feladatokkal ruházzák fel a gyermekeiket. A gyerekek eleinte örömmel lépnek ebbe a szerepbe, legyen szó otthoni házimunkáról, a testvéreik gondozásáról (fizikai parentifikáció) vagy a szüleik érzelmi terheinek a „cipeléséről” (érzelmi parentifikáció). Mivel azonban mindez megakadályozza őket abban, hogy kiteljesedjenek a saját gyermekségükben, idővel a teher egyre súlyosabbá válik számukra, ebből pedig kialakul az állandó bűnösség érzése, amiért nem képesek tökéletesen ellátni a rájuk bízott – korukat és képességeiket jelentősen meghaladó – feladatokat. A helyzetet tartósítja, hogy éppen a saját gyermeki elakadása miatt a szülő nincs tudatában annak, mi történik.
Gyermeke felől pozitív megerősítést kap, hisz az nem lázad a szerepe ellen, látszólag szívesen viszi a „keresztet”. Jó gyerek, tehát úgy tűnik, jól van, szívesen áll a felnőtt rendelkezésére, szívesen él úgy, hogy azzal mindenkit boldoggá tegyen.

Egyik vagy mindkét szülő hiánya:
Amikor válás, haláleset vagy túl sok munkavégzés miatt a szülők nem képesek jelen lenni gyermekeik életében sem érzelmileg, sem fizikailag – általában –, a legnagyobb gyermek, kényszer vagy spontán lojalitás hatására, a szülő helyére lép. Ellátja a házimunkát, gondoskodik a testvéreiről, de akár a szüleiről is. A túl sok családi feladat és logisztika mellett azonban nem marad ideje játszani, barátkozni, gyereknek lenni.

A szülők mentális betegsége vagy szerfüggősége:
Azok a szülők, akik mentális betegségben, például depresszióban szenvednek, alkoholisták vagy drogfogyasztók, fizikálisan ugyan jelen vannak a gyermekeik életében, de érzelmileg elérhetetlenek számukra. Az ilyen családban felnövő gyermek azzal a két alapfeltevéssel éli
a mindennapjait, hogy csak magára számíthat, és állandó készültségben kell állnia, hiszen a legapróbb „felelőtlen” gyermeki viselkedése agresszív, kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki mentálisan beteg vagy alkoholista szüleiből.

Bizonytalan kötődésű szülő:
Ha a szülő maga is alacsony önértékelésű, bizonytalan kötősédű, szorongó természetű, a gyerekektől vár lelki támaszt, kontrollt és döntéseket akár az egész családot érintő kérdésekben is, a gyereknek elsősorban érzelmileg kell idejekorán felnőnie.

„Helyettes-partner”:
Ha a szülők konfliktusos házasságban élnek vagy elváltak, a megtört fél mellett a gyerek könnyen léphet a partner szerepébe. Az egyedülálló anyákra jellemzőbb, hogy gyermekeikkel beszélik meg anyagi, szerelmi mindennapi küzdelmeiket, de akár egy kétségbeesett apa is helyezheti minden reményét az ő kis „királylányába”. Ugyanakkor mind a két szülő hajlamos lehet a gyermeket a másik szülő ellen hangolni vagy súlyos titkot rábízni. A kialakult helyzetben ambivalens érzéseket élnek meg a gyerekek, miközben az ellenkező nemű szülővel akár kóros szimbiózist is kialakíthatnak, amelyből később nehéz szabadulni, könnyű lemásolni ezt a dinamikát a felnőttkori kapcsolatokban.

Transzgenerációs forgatókönyvek:
Gyakori, hogy az a szülő, aki parentifikált gyerek volt, ugyanezt a tanult mintát követve a saját gyermekét is koravénnek neveli túlzott felelősséggel és elvárásokkal. Ezek a minták olyan erősen beleivódnak egy parentifikált viselkedésébe, hogy még akkor is átadja tudattalanul gyermekeinek ezt a működést, ha ellenazonosulva a hozott mintával, gondoskodó szeretettel veszi körül a gyerekeit.

Miért csinálja ezt a szülő?

Eltérő okai lehetnek a szülőknek arra, hogy szülői szerepbe emeljék gyermeküket. Előfordulhat, hogy fel nem dolgozott veszteség során – például a társ halála vagy válás – az érzelmileg labilissá vált szülőt tehermentesítheti a gyerek fizikai és érzelmi feladatai alól. Ez a tudattalan dinamika függő helyzetbe kényszeríti a gyermeket, amelyből a szülő fel nem ismert „haszna”, hogy így igyekszik elkerülni egy újabb veszteséget. Ritka azonban, hogy olyan felnőtt parentifikálja a gyerekét, aki maga nem hordoz hasonló sérüléseket, és ebben az esetben a megbillenése valószínűleg csak átmeneti lesz. Ám a legtöbb esetben a szülő tudattalan mozgatórugója az, hogy maga is parentifikált gyerek volt. Ennek sebeit – elvesztegetett gyerekkor, baráti kapcsolatok hiánya – hordozza, és az őt ért veszteségek kompenzálását szülei helyett a saját gyerekeitől várja el.

Mit él meg a gyerek?

A szülősített gyerekek kívülről határozottságot és erőt mutatnak, belülről azonban bizalmatlanságot, szorongást, ürességet, bűntudatot, tehetetlenséget, alkalmatlanságot, dühöt és kudarcot élnek meg. Felnőttként elért sikereikért jogtalannak érzik a dicséretet, hiszen a legalapvetőbb feladatukat – gyerekként szülőnek lenni és egyben tartani a családot – nem tudták tökéletesen ellátni.

Párkapcsolatukban figyelmesek, gondoskodók és elnézők társukkal szemben. Túlféltő, babusgató szeretettel veszik körül társukat, mintha saját szeretetéhes gyermeki énjüket ölelnék át a vágyott gondoskodással. Ez azonban könnyen felboríthatja egy párkapcsolat amúgy is érzékeny egyensúlyát, mivel társa fojtogatónak élheti meg ezt a mindent kontrolláló, megmentő szeretetet.

Kiút

A parentifikáció kezelésében a leghatékonyabb segítség a családterápia lehet. Ennek keretében a szülőknek lehetőségük nyílik megérteni a gyermeküket, empatikusan felé fordulni, amely megkönnyítheti a gyereknek, hogy terápiás keretek között nyíltan kifejezhesse a szülei iránt táplált, elfojtott érzéseit. Ez a módszer segíthet a szülőknek, hogy megtanuljanak egymásra támaszkodni a gyermekeik helyett vagy leválni a saját parentifikáló szüleikről, a gyerekek pedig kiléphetnek a megmentő jó gyerek szerepből, és elkezdhetik a saját életüket élni.