A válás sokakat érintő, húsba vágó téma.

Igen. 2018-ban váltam el, és aztán az ezzel kapcsolatos élmények megjelentek a dalaimban, illetve több alkalommal nyíltan beszéltem is erről. Nagyon érzékeny és intelligens közönségem van, akik követik az életemet, és akikkel annyira őszinte vagyok, amennyire csak lehet. Tőlük két jellemző reakció érkezett ekkoriban: az egyik az, hogy...

...a másik pedig az, hogy „velem együtt” váltak, vagyis hogy velem párhuzamosan hasonló dolgokat éltek meg, és nagyon hálásak voltak azért, hogy a dalokban az ő számukra is megfogalmaztam ennek a traumatikus tanulásnak a folyamatát, amit egy válás jelent.

És nálad hová vezetett ez a tanulási folyamat?

Sokkal teljesebb emberré váltam. Korábban egy foghíjas puzzle voltam, és a válás rákényszerített arra, hogy a hiányzó darabokat is megkeressem és a helyükre illesszem. Sokat kellett tanulnom magamról, és magamat kellett még egészebb emberré formálnom. Ez az élet fokozott szeretetét, az örömre való képesség magasabb fokát hozta el számomra.

Nézd meg velünk együtt az elsők között az Élet című dal klipjét, amelynek ma van a premierje! És ne lepődj meg, ha ismerős arcokkal találkozol...

Mindig ilyen magától értetődően hallgattál a testedre? Nekem is egy válás kellett ahhoz, hogy jobban képes legyek meghallani a belső hangomat, és arra jöttem rá, hogy az lehet, hogy a test nyelvén szól.

Én azt gondolom, hogy már önmagában az érzelmek megnevezése is egy értelmezés, de ami legelőször van, az egy testi érzet. Érdemes figyelni a gyerekeket: az ő reakcióik is testérzetekből indulnak el. Azt tudják, hogy valami üres, valami hiányzik, a bőrömnek érintés kell, a gyomromnak kaja kell. Tehát ha ilyen nagyon elemi szinten vizsgáljuk, hogy mi is az a fránya belső hang, akkor tulajdonképpen a testi érzetek keletkezéséig kell elmennünk, és az azokra való reflektálás a belső hang. Aztán az érzéseket már mi nevezzük el dühnek vagy szomorúságnak. Amikor tanítok vagy előadást tartok, igyekszem visszavinni a hallgatóimat erre a szintre: mi az a testi érzet, ami most benned van? Csak csukd be a szemed és figyelj. Hő keletkezik a gyomromban, vagy csuklom, vagy picit fázom, vagy van valami furcsa remegés a hasi tájékon? Vagy elkezdett izzadni a tenyerem, vagy befeszült a nyakam? Ha ezeket sokáig figyelem és gyakorlom azt, hogy verbalizáljam, akkor ez egy idő után hoz egy tudatosságot. Jé, ennek az embernek a társaságában feszült vagyok? Vagy most megint egy összeszorított állkapcsú, megfelelési kényszeres kislánynak érzem magam, mint gyerekkoromban anyukám társaságában? Szóval, ha elég gyakorlatot szerzünk ebben, akkor ez a belső hang ezekből a kis felerősített, átverbalizált testi érzetekből egy ilyen barátságos valakivé áll össze. Őrangyallá? Belső terapeutává? Jóbaráttá? Mondok még egy mondatot, ami segített. A belső hangom egy idő után már ordított, de én még a külső elvárások mentén igyekeztem folytatni az életemet. És Zoli barátom azt mondta:

És persze egy kapcsolat megszűnésének ezer rétege van, én senkit nem biztatok a válásra. Se arra, hogy maradjon. Én arra biztatok mindenkit, hogy ezt a belső hangot erősítse fel, és első lépésként a testi érzeteket kezdje el sorjázni, akár írásban, akár szóban.

Valahol azt írtad, hogy a közelmúltban „lecsiszoltad az örömküszöbödet”. Ezt hogyan csináltad?

Pár éve rádöbbentem, milyen jól ismerjük a fájdalomküszöb kifejezést. És eljátszottam az „örömküszöb” gondolatával, amikor azon kezdtem gondolkozni, hogy én vajon milyen módon vagyok képes örülni. Vagy hogy igazán képes vagyok-e az örömre. Amikor elkezdtem ezt szétszálazni, arra jöttem rá, hogy nálam az öröm valahogy össze van nőve a fájdalommal.

Gyakran mondod azt, hogy „igen, de…”?

Pontosan. Igen, de nekem jár-e ennyi? Igen, de nem lehet, hogy csak a fele? Igen, de meddig fog tartani? Az egyik negatív hiedelmem az, hogy nekem ennyi nem jár. A másik, hogy el fog múlni. Nem lehetne, hogy legyen egy „sima igen”, és az úgy ott maradna és pont? Egyébként a másik dal, amit később ki szeretnénk hozni, pont az „Igen” címet viseli.

Akkor erre sokan fognak házasodni.

Remélem! És az a tervem, hogy a jövőben elérhető leszek majd esküvőkre is, persze bizonyos tartalommal, bizonyos keretek között. Ez a dal alapvetően egy önigenlő dal. Mondj igent magadra, okézd le a saját érzéseidet, kommunikáld ezt megfelelően a másik felé. Azt gondolom, hogy ilyen módon lehet jól megtartani egy kapcsolatot és abban jól érezni magunkat. Így szól ez a dal végül is a kapcsolatok modern kori újjászületéséről is.

És az örömküszöb…?

Most mondok pár példát. A karantén tíz hete alatt nagyon sok mindent megéltem, és időnként előjött a drámakirálynői énem. Hogy nekem milyen nehéz, nem jöhet a bébiszitter, home office-ban vagyunk, plusz két gyerek 0-24-ben itthon, akik közül az egyikkel tanulni kell – de aztán megoldottam azt is. És arra figyelmeztettem magam, hogy vegyem csak észre, hogy a napjaim azzal a három emberrel telnek, akiket a legjobban szeretek: a párommal és a két gyerekemmel. És ez önmagában örömre ad okot. Vagy egy olyan nap végén, amikor veszekedtem Lilivel vagy Pannival, a lányaim közül valamelyikkel, vagy mindkettővel, este már nem erre gondolok, hanem nézem őket alvás közben, és meghatódom, hogy milyen gyönyörűen ível az orruk vagy milyen szép a kezük. A gyerekek valójában remek örömküszöb-csiszoló segédmunkások.

Te békében vagy önmagaddal?

Én hullámzónak látom magam. Olyan tekintetben békében vagyok, hogy tudom azt mondani, ami van. A legtöbbször. Néha én is rosszul vagyok, meg dühös vagyok, meg félek. De a béke talán pont az, hogy elfogadjuk azt, ami van. Például most a karantén idején az, hogy megváltozott az élet alapszerkezete, azért hozott egy kis békétlenséget. Újra megkérdőjeleztem a saját értékességemet, fontosságomat, különlegességemet, jelentőségemet. De tettem ezt azért mégiscsak egy biztosabb alapról, mert mertem róla beszélni. És minél inkább őszintén beszélek arról, ami van, annál inkább képes ez egyfajta belső békét adni. Nekem is, meg másoknak is.