Szilágyi Petra (27) a Keszthely melletti Rezi községben él, és elmesélte saját törpemalacai, Miska és Mariska történetét. Nem egy hepiendes sztori, de tanulságos.

Ő tenyészteni szerette volna a helyes kis jószágokat, így egy kant meg egy göbét (ő így nevezi a nőstényt) vásárolt. A foltos Miska volt az első. „Aztán ahogy tellett az idő és kezdett a kismalac kanosodni, választás elé állítottam a párom: vagy heréltetünk vagy hozunk neki menyasszonyt. Így – hosszas keresgélés után – Lesencefaluban találtunk neki egy barátnőt. Mariskának csak a nyaka volt foltos. Kezdetben nagyon féltek az embertől, megsimogatni sem lehetett őket, aztán idővel kezdték hagyni, hogy evés közben a hátukat vakargassuk – később már étel sem kellett hozzá. Aztán egy szép napon, kb. mikor elérték a féléves kort – akkor már ivarérettek – megtörtént az aktus. Egyből feljegyeztem, kiszámoltam az ellés várható időpontját: 3 hónap, 3 hét, 3 nap – és kezdődött a hosszas várakozás. Az aktus után Mariska teljesen más lett, kezdett vigyázni magára, jobban igényelte a törődést. Kézből is elvette a kaját, követte a páromat, tapadt rá, mint a mágnes. Aztán eljött a nagy nap, Mariskát akkor már hetek óta külön engedtük ki az udvarra, nehogy Miska játékból bántsa a hasát, mert egyébként játszani úgy szoktak, hogy löködik egymást és pörögnek körbe-körbe... Úgy negyedóránként jött egy-egy pici, aztán hatnál megállt. Kettő közülük fejletlen volt, elpusztult.”

Mariska pedig beteg lett, antibiotikumos injekciót kapott, amit Petra adott be neki, de emiatt kis híján végleg elvesztette a malac bizalmát, szeretetét. „A szoptatás ideje alatt a kant, Miskát elkülönítettük. Szegényem olyan magányos volt, hogy a lóval kezdett barátságba, együtt játszottak, csipkedték egymást, jól elvoltak. Ha tudom azt, amit már tudok, hogy nyugodtan össze lehetett volna egyből engedni őket, akkor megteszem, mivel aztán Miska is kivette a részét a gyereknevelésből, együtt ettek, túrtak, játszottak.” Petráék maradék kajával, főtt krumplival meg kukoricadarával etették őket, és állítják: sok gond nem volt velük, mindig egy helyre piszkítottak, nem is a hálóhelyükön, az ólban, hanem megvárták, amíg kiengedik őket az udvarra. „Miska rendszeresen ››rendet‹‹ tett az udvarban: ha neki valami nem tetszett, odébb cipelte, ami meg tetszett, azt bespájzolta. Sokan csodálkoztak, hogy a malacok egy udvarban vannak a tyúkokkal és nem bántják őket, szerintem ez csak szoktatás kérdése. Megismerték az autó hangját, tudták, mikor ért haza a gazda, akkor aztán majd eladták a falut (mindenki hallotta), akkora visongás volt.”

A történet vége szomorú: a tavalyi aszályos, ínséges falusi létben a 4 kicsiből csak kettőt tudtak eladni, senki nem akart további éhes szájakat a portájára, ezzel a tenyésztési terveknek vége is lett. „Úgy döntöttünk, hogy megy az összes az örök vadászmezőkre. Sokáig húztuk-halasztottuk a dolgot, mert nagyon az ember szívéhez nőnek, mert mindegyik egy-egy külön személyiség..., de az nyugtat meg, hogy boldog életük volt, kinn a szabadban töltötték idejük nagy részét, hiányt soha nem szenvedtek, de sajnos, a mai világban nem engedhetjük meg magunknak, hogy passzióból, csak úgy, magunknak tartsunk ilyen malacokat.”

Tudj meg mindent a törpemalacról az Éva július-augusztusi számából! Cikkünket keresd a 142. oldalon!

Szöveg: Simándi Júlia, fotó: Profimedia