Minden nap hálát adok a sorsnak, hogy az évek óta esedékes lakásfelújítást még épp le tudtuk zavarni, mielőtt kitört a #maradjotthon. Így aztán most az van, hogy szeretek itthon lenni.

Van olyan ismerősöm, aki nehezményezi, hogy most egybemosódik a munka-magánélet, illetve, hogy a dolgozó létből fakadó küzdelmek színtere most az otthona lett, de nekem ezzel önmagában nincs problémám.

Szerintem én alapvetően rendes vagyok, de ez vitatott életrajzi adat. Az exem iszonyú rendetlen volt, és én számítottam mellette az állandóan pakoló, állandóan káráló házisárkánynak. A mostani párkapcsolatomban pedig a férjem a pedáns, precíz és rendes, én pedig a trehányabb, rendetlenebb. Most akkor hogy van ez?

A férjem korábban dohogott azért, amiért vendégek érkezése előtt rohamszerű takarításba kezdtem: szerinte ez kirakatrend, képmutatás. Hiába magyaráztam neki, hogy én alapvetően is rendben szeretnék élni, csak vendégek nélkül soha nem sikerül megvalósítani, és a vendégségek előtti rendrakás valahol saját magunkért is történik.

Nem szeretek a csillagjegyemmel takarózni, de Szűz vagyok: tudjátok, a szőrözős, az élére állítós, a kockafej. Csak ez nem mindig manifesztálódik abban, hogy mennyire van rend az íróasztalomon. Azt szoktam mondani, hogy él bennem a belső igény a rendre, csak ennek megvalósítását néha megakadályozzák olyan banális okok, mint az időhiány vagy az, hogy amikor elindulok, hogy rendbe tegyek valamit, útközben meglátok egy másik (egy harmadik, egy negyedik) gócpontot, és az eltérít az eredeti tervemtől satöbbi satöbbi.

Na de most! Most valahogy átbillentek a dolgok, és egyre rendesebb, egyre gondosabb vagyok, amiben nagy szerepe van az önkéntes karanténnak is. Lássuk csak, mi is történik.

Most, hogy így megszépült a lakás, sokkal nagyobb kedvem van a karbantartásával foglalkozni, mint korábban. Titkon azt remélem, hogy a szép környezet előhozza a mélyen bennem rejlő „rendes én”-t, és lekopogom, de az elmúlt 6 hét nagyjából ezt igazolja. Kialakult bennem egy újfajta felelősségérzet: hogy meg kell becsülnöm, hogy vigyáznom kell rá. „Nem te vagy a lakásodért, a lakásod van érted!” Most már egy kicsit másképp gondolom. Ahhoz, hogy az otthonod a kezed alá dolgozzon és jól érezd magad benne, méltóképpen kell bánnod vele. Pont, mint a testeddel.

Most, hogy állandóan itthon vagyok, az is lehetővé vált, hogy ne a heroikus erőfeszítések nagy lendületével álljak neki a takarításnak, hanem sokszor csináljak keveset. Jártamban-keltemben sok mindent el tudok végezni kis erőbefektetéssel is.

Biztosan nem én találtam ki, de azt a metódust fejlesztettem ki, hogy napokra elosztom a munkákat, de nem az egyes helyiségek alkotnak egy-egy egységet, hanem az egyes munkálatok. Például az egyik nap letörlöm a port. A másik nap porszívózok (vagy a férjemet kérem meg rá – mert nálunk munkamegosztás van). A harmadik nap felmosok. Rájöttem viszont, hogy a fürdőszoba napi gondoskodást igényel. Igaz, naponta csak 5 percet. Amióta új fürdőszobám van, (majdnem) minden nap kimosom a kádat és a mosdót, ahogyan anyukámtól tanultam. Az ő fürdőkádja 20 év után is csillog-villog. Ilyen egyszerű. Ez a pár mozdulat és az eredménye pedig olyan hihetetlen örömet okoz, amit nem is gondoltam volna!

Nagyon fontos, hogy ne hagyjam, hogy kialakuljon a káosz. Ha mindig csak egy-két apróságot kell megcsinálni, ahhoz még van lelkierőm, de a nagytakarításhoz nem. Persze ha az előzőeket betartom, akkor mindig egy viszonylagos rend uralkodik a lakásban – hurrá!

Most, hogy szinte minden percemet itthon töltöm, fontos számomra, hogy milyen környezet vesz körül. Jó érzés, ha rend van körülöttem. Úgy érzem, a külső rend a belső renddel is valahogy összefügg.

Egy világjárvány és számtalan velejárója olyasmi, ami felett nincs kontrollunk, és ez elég frusztráló. A rendrakás, a rend megtartása viszont olyan terep, ami kiválóan alkalmas arra, hogy ismét azt érezzem: az én kezemben van az irányítás. Megnyugtat, sikerélményt ad, elégedettséggel tölt el. Most már bármikor jöhetnek a vendégek! Ja, nem.

Piknikezz otthon!