Hogyan jöttem össze 49 évesen az egyetemi szerelmemmel

Borítókép: Hogyan jöttem össze 49 évesen az egyetemi szerelmemmel Forrás: unsplash/Yoal Desurmont
Minden úgy alakult, mint a mesékben, pedig nyomasztó történetnek indult. Egy szép szerelmi história a 20.-21. század fordulóján – két részben.

KHogyan jöttem össze 49 évesen az egyetemi szerelmemmelati egyáltalán nem jött be nekem. Kicsit egyszerű, vidéki virágszálnak tartottam, aki el van veszve a főváros dzsungelében – már ebből a kitételből látszik, micsoda öntelt sznob voltam én húsz évesen a nagy eszemmel meg a kiterjedtnek hitt budai kapcsolataimmal. Mégis ráhajtottam egy alkoholgőzös hajnalon az Ibolyában, ő boldogan omlott a karomba, és elárulta, hogy a szemeszter eleje óta erre vár, és hogy szerelmes belém. Én cseppet sem éreztem iránta hasonlót, de facér voltam majdnem egy éve, és úgy éreztem, még ez a kissé vérszegény lány is jobb nekem a semminél. Legalábbis egyelőre.

Katival minden voltam, csak kedves nem. Igazság szerint hamar idegesíteni kezdett. Folyton a nyomomban loholt, tapadt, mint pióca a gazdatestre, és ha rám függesztette mindig könnyben ázó fekete szemét, egyszerre éreztem bűntudatot és ingerültséget. Rengetegszer beszéltem vele lekezelően társaságban – már a saját barátaim szóltak rám, hogy ne legyek ekkora bunkó -, volt, hogy faképnél hagytam az utcasarkon, vagy letagadtattam magam a telefonban. Ő rendületlenül, egy kutya hűségével követett, ám ez ahelyett, hogy meghatott volna, egyre jobban bosszantott.

Fél év után megláttam Gabit egy szemináriumon, és azonnal beleszerettem. Katit úgy dobtam el, mint a rongyot. A kihalt egyetemi büfében mondtam el neki, mi a helyzet: sírt, zokogott, én pedig megsimogattam az arcát (csak ma látom igazán, mennyire gonosz volt az a mozdulat), és azt mondtam: kicsim, sajnálom, de itt a vége. Viseld méltósággal. Jön majd valaki más, aki sokkal jobban megérdemel téged, mint én. És ezzel a szar dumával otthagytam a rozzant padon.

Néhány hónap múlva elvégeztem az egyetemet: Katit csak a szemem sarkából észleltem néha, mert gondosan elkerült, s ha megláttam valahol, inkább a másik irányba kanyarodtam én is. Gabival együtt maradtunk a diploma után, csak három év múlva szakítottunk. Most én szenvedtem meg jobban a különválást, s mintha elátkoztak volna, ettől kezdve makacsul elkerült a szerencse.

Nehezen sikerült megfelelő munkát találnom: hiába hittem úgy, hogy a kapcsolati tőkém pazar, a valóság ezt nem igazolta vissza. 28 évesen lett egy élettársam, aki magával hozta a négy éves fiát a közös lakásba. A kapcsolat hamar megromlott, de a gyerek miatt, akit én is rajongásig szerettem, 15 évig éltünk együtt. 43 évesen megtört szívvel és rengeteg ránccal váltam magányos, korán megöregedett emberré. Annyira tele voltam sebekkel, hogy elhatároztam, alkalmi kapcsolatokon kívül soha többé nem engedek be senkit az életembe.

Hat éven át kitartottam. Az élet azonban másképp határozott. A negyvenkilencedik szülinapomat az Ibolyában ünnepeltem két barátnőmmel, és amikor este kilenckor nyílt az ajtó, azt hittem, gonosz tréfát űz velem valaki. Kati lépett be rajta.

Az az igazság, hogy átesve a negyvenediken, az egyre sűrűsödő számvetésekben Kati gyakran eszembe jutott. Bűntudatot éreztem, amiért úgy bántam vele annak idején, ahogy: jelenlegi önképemmel már nem fért össze az az egoista, nagyképű barom, aki az egyetemen mérgezte a levegőt. Kerestem Facebookon, de nem volt fent, kérdezősködtem régi ismerősöknél, de nem tudtak róla semmit. Kati megszűnt, felszívódott, lelépett a térképről.

És most egyszerre besétál az Ibolyába. Arra a helyre, ahol majdnem 30 évvel ezelőtt unottan összejöttem vele.

Percekig csak néztünk egymásra, egyikünk se tudott megszólalni a felindulástól. Végül azt kérdeztem tőle, mert jobb nem jutott eszembe: kérsz egy vébékát? Felröhögtünk. A vörösboros kóla volt Kati kedvence fiatalkorában, de most nem kért belőle. Inkább két koktéllal telepedtünk le egy asztal mellé, én meg nekiszegeztem a kérdést: merre jártál?

Kiderült, hogy a főiskola után nem sokkal Berlinbe költözött, és egészen két évvel ezelőttig ott élt. Menő művészettörténész lett belőle: ledoktorált, szép karriert épített, férjhez ment, született egy gyereke. A házassága sajnos tönkrement, a válás után még kint maradt egy darabig, néhány év múlva pedig végleg hazaköltözött. A felnőtt lánya nem jött vele, de tartják a kapcsolatot. Miért ment tönkre a házasságod, kérdeztem. Lehajtotta a fejét. Hát… tudod te azt, bökte ki. Megpróbáltam „normálisan” élni, de a szokásos élethazugság: csak tologattam az elkerülhetetlent. Lett egy viszonyom. Inkább bevallottam mindent a családomnak, és kiléptem. A lányom már elfogadta, hogy az anyja más. Ez a lényeg. És te hogy vagy?

Néztem rá, mint aki álomban él. Kati gyönyörű volt, és magabiztos: ezt a lányt néztem valaha vidéki libuskának? Aki Németországban karriert épített, és ilyen nyugodt, beérkezett mosollyal ül most velem szemben? Muszáj volt vele őszintének lenni: elmeséltem hosszú, pusztító kapcsolatomat, és azt, hogy szerencsére én is jóban vagyok a nevelt fiammal. Én nem hazudtam magamnak, legalábbis ebben nem, mondtam, és mit értem el vele? Rossz „házasságban” éltem, nagyon nehéz volt belőle száraz lábbal kivergődni. Bocsáss meg, mondtam váratlanul. Egy rohadék voltam annak idején, nagyon bánom. Megváltoztam. Csak mosolygott, és nem mondott semmit.

Soha életemben nem éltem át ennyire az egymásra találás gyorsaságát és teljességét. Egy hét múlva összejöttünk. Egy hónap múlva kint volt a lakásom ajtaján a javított névtábla: Vera és Kati.

Kati már meg is hirdette a lakását. Azt hiszem, ez a szerelem.

Egy párkapcsolati tanácsadó tippjei a sikeres összeköltözésért: