Göröngyös út

Amikor általánosban fogalmazást írattak velünk arról, hogy mit gondolunk, hogyan fogunk élni az ezredfordulón, én nagybetűkkel véstem papírra a célt: egy férj és egy fürtösfejű ikerpár. Így éreztem akkoriban, a családban sok volt a gyerek, tizenegy évesen alternatív életutakat csak elrettentő példaként lát az ember. Később az underground életérzés elsöpörte a konvenciókba ragadt kislányos gondolatvilágot, s mint minden különcnek, nekem is ars poeticám részévé vált, hogy minek gyereket szülni erre a búbánatos világra, úgyis csak a vesztébe rohan.

Harminc után az életfilozófia újabb átalakuláson esett át, és haldokló kozmosz ide vagy oda, mégiscsak vágytam saját gyerekre. Csakhogy a vágy messze nem elég, szükség van hozzá egy megfelelő alanyra, mondjuk rondán, aki meg is csinálja nekem, és talán ő maga sem ellenzi. Mire elmúltam negyven, elvetéltem háromszor, a kapcsolatomat megtorpedózta a sok hiábavaló próbálkozás és a barátom ellenérzése az örökbefogadott gyerekkel szemben. Közben a kormány módosított ezt-azt a szabályokon, nekem meg jött az eddigi legnagyobb szerelem. Közel 45 évesen állt össze úgy a tabló, hogy nagyjából elengedtem a vér szerinti gyerek-vágyat, és az örökbefogadásnak is meglettek a külső feltételei.

Biztos, hogy akarom ezt?

Százszor, vagy inkább egymilliószor tettem fel a kérdést, és teljes biztonsággal nem tudok rá válaszolni. Lássuk a lehetőségeket.

Elolvastam a Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat (Tegyesz) honlapján található tájékoztatót, megnéztem a kisfilmet, melyben Till Attila beszélget szociális munkásokkal, tanácsadókkal, pszichológusokkal, döntéshozókkal az örökbefogadás folyamatáról. A szakemberek egy tényt egész biztosan nem hallgatnak el: aki ezt az utat választja, nem tükörsimára polírozott terepre lép. A saját gyereknél is megannyi a problémás elem, főleg a terhesség végigcsinálása és a szülés, de ahány anyukával beszélgettem, mind azt mondta, ezek a traumatikus élmények légyszarnyi mennyiséggel bírnak a zúduló örömök mellett (kivéve kettőt, egyiken a kórház tett erőszakot, a másik szülés utáni depressziótól szenvedett). A jogodat mindenesetre néhány csökött rokonon kívül semmilyen hatóság nem kérdőjelezi meg.

De ha örökbe fogadsz, akkor keményen melóznod kell. Bizonyítanod kell, hogy a pároddal mentálisan alkalmasak vagytok: bizonyítanod kell, hogy a lakásod elég tágas és a pénztárcád sem lapos: bizonyítanod kell, hogy nem kódoltak félre, hogy passzolsz a rendszerbe: bizonyítanod kell, hogy jogod van.

Hogy jogod van saját utódhoz. Ahogy a kisfilmben is mondják: nem a szülőknek keresnek gyereket, hanem a gyerekeknek szülőt.

Nem könyörgök Novák Katalinnak

Nem tagadom, napokig erős, nosztalgiával kevert félelem kísért, megsokasodtak a szorongások, a gondolataim gyakran átköltöztek a szomszéd lakásba, ahol hetek óta visított egy kisbaba. Ripityára törtem két tálat, elfelejtettem a macskának vizet adni, és ekkor ráébredtem, az a baj, hogy egyre halogatom a dolgot, mintha az bármit megoldana. A kerületi örökbefogadási tanácsadót végül torkomban dobogó szívvel hívtam fel, utoljára akkor rettegtem ennyire, amikor randira hívtam az egyetemi évfolyamtársamat, aki gorombán kikosarazott.

A tanácsadó azonban nem utasított el csípőből. Kedvesen és kíméletlenül elmondta, hogy egyedül vagy élettársi kapcsolatban kábé esélyem nincs az örökbefogadásra, vagy könyöröghetek Novák Katalinnak, ha akarok, de nyilván nem akarok. Van szerelmem, házasodjunk össze, és ha nem ragaszkodom a csecsemőhöz (45 évesen lenne jogom utoljára újszülötthöz, de egy év alatt csecsemőt kapni csak egy szép álom), valamint származási megkötésem sincs (ez lényegét tekintve azt jelenti, hogy nincs kifogásom a cigány gyerek ellen), abszolút van esélyem. Ráadásul az ötvenet betöltve újra visszamegyünk háromévesig, szóval az idő múlásától sem kell annyira rettegnem.

A barátom beleegyezett az örökbefogadásba, de azért ez nem egyenlő a holtomiglan-holtodiglannal. Este óvatosan vezettem elő a témát, és rögtön sikerre vittem. Hurrá, házasodunk, még ha érdekből is. Szükségtelen részletezni, mennyire romlott érzés, hogy egy szemét kormányrendelet miatt mondjuk majd ki az igent, nem így képzeltem kislánykoromban: persze igyekszem kiszorítani a közélet felett érzett bosszankodást a magánéletem sávjából, de mit tegyek, ha, mint például ebben az esetben, durván összemosódnak. Visszahívtam a tanácsadót, hogy házasság letárgyalva. Melegen gratulált: abszurd volt, hogy sorsfordító terveinkről elsőként egy hivatalnokot tájékoztatok, még ha egy NAV-os ügyintézőnél közelebb is áll a szívemhez.

A macska előny?

Nemsokára megyünk az első találkozóra. Fogalmam sincs, meddig leszek képes fulladás nélkül úszni. Mi lesz, ha az első beszélgetés annyira megijeszt, hogy elmenekülök? Mi lesz, ha a pszichológus rám néz, és megkérdi, ezt mégis hogy képzelem? Mi lesz, ha nem tetszik nekik a lakásunk, a környékünk, a bútoraink, a szomszédaink? Mi lesz, ha saját magammal keveredek konfliktusba, ha egyszer s mindenkorra rájövök, hogy túl öreg vagyok, túl változhatatlan, túl görcsös, megcsontosodott szokásokkal és rigolyákkal, véglegesre szabott személyes térrel, amibe sérülés nélkül nem passzírozható egy másik ember? Na és azt, hogy van egy macskám, vajon negatív tényezőként értékelik, vagy épp ellenkezőleg?

Egyáltalán: készen állok én a változásra?

Válasz nincs, a február végi időpont látszik szilárdnak, mint magányos, távoli szirt a tengerben. Fellengzős, ugyanakkor helytálló hasonlat. Ha van erőm, ép bőrrel átjutok és felmászom rá. Ha nincs, elmerülök.

Nem fogok. Csak elég szar lesz addig hánykolódni a bizonytalan vizeken.

Sok híresség vágott bele egyedülállóként az örökbefogadásba, például ők: