Kötött pálya, életpálya

Ismered, ugye, amikor a zsúfolt villamoson valaki durván ordibál a telefonban az édesanyjával. Vagy mondjuk büdös. Vagy nem bánt senkit, csak hangosan prédikálja a migránsok végzetét. Ilyenkor a villamos közönsége tehetetlen zavarba süllyed. Van, aki megpróbál láthatatlanná válni, van, aki odébb húzódik, akad, aki beszól – persze teljesen eredménytelenül, vagy egyenesen bunkón. Minimum kényelmetlen az egész, de sokszor nagyon szégyelljük magunkat. Ez a közösségi villamosszégyen. Nem tudunk mit kezdeni az érzéssel, hogy valami helytelen, de nemigen tehetünk semmit. Állunk a villamosba zárva, idegenekkel száguldunk a végállomás felé. Nincs más út, kiszállni sem lehet, csak azt kívánjuk, bár megérkeznénk végre oda, ahova megyünk, és legyen vége az egésznek.

Pont ez a villamos-életérzés fog el időnként, amikor online órát tartok. Az egyik gyerek finomat reggelizett. Ez ugyebár bizonyos hanghatásokból egyértelmű. A másik még nem végzett a reggelijével, szürcsölve issza a kakaót. A harmadik a székét húzogatja a padlón. Mindez persze csak háttérzaj, de mit csináljak, ha jó a fülem.

Aztán ott van a Cézár. Az meg ugat, mint aki macskát lát. Az egyik szobában túl meleg van, a gyerek kinyitja a tetőablakot, de azon az Üllői út zaja is beömlik, nemcsak a friss levegő. Az a gyerek sem hibáztatható, aki az egész háttérszimfóniát túlharsogja, a mikrofonba trombitálva fújja az orrát és hurutosan köhög. Az iskolából hazaküldeném gyógyulni. Na de online angolórán, karantén idején mit tegyek? Örülök, hogy betegen is itt van. A mikrofonját sem kapcsoltathatom ki, elvégre speaking van, meg communication! Szóval marad az ordító zajjá egyesült reggelizős, ugatós, orrfújós háttér.

Rém rendes családok

Gyakran a szülőket is hallom. Az még hagyján, hogy az egyik gyerek mellett ott ül az anyukája és súg. Sőt, ez igazából nem zavar, még díjazom is. Ám az egyik családnál például közös térben kénytelen dolgozni mindenki. Hallom, ahogy az apa verbálisan széttépi a kollégáját, majd szétszórja az online tér végtelenjébe. Egy másik házban nyitva maradt a gyerekszoba ajtaja: a szülők valahol durvaságokat vágnak egymás fejéhez. Rutinosak, észre sem veszik, hogy a gyerek – és vele a tanára – mindent hall, egyszerűen folytatják a maguk megszokott háborúját. Még az is kiderül, hogy ezúttal a szomszéddal közös kerítés a casus belli.

Félreértés ne essék, nem akarok én kémkedni. Órát tartok, csak a mikrofon mindent hall.

És akkor ott van Kari. Valami történt a hangkártya driverével, mi halljuk és látjuk őt, ő azonban csak lát. Azért szerencsére ott marad az órán, hogy a megosztott képernyőimet követve ne maradjon le az anyaggal. De közben Apát hívja, hogy segítsen a hangkártyával. Apa azonban most nem tud jönni. Egy idő után Anya is kiabál neki, így végül nagy dérrel-dúrral megérkezik.

Én egyik szülővel sem találkoztam soha, de most hamar kiderült: Apa igen fontos ember a családban. Harminckét másodperc telik el, és már szidja a gyereket. „Mit csináltál vele? Egy órája még működött! Örökké játszani kell rajta, hogy mindent elronts!” Persze a driver nem javul meg. A háttérműsor folytatódik. Apa olyan szavakkal hibáztatja a gyereket, amiket biztosan egyetlen Kari sem érdemel.

Talán láttál már ilyet a villamoson. Hogy egy szülő vagy nagyszülő a szükségesnél durvábban beszél a gyerekhez. Közbeszóltál? Valószínűleg nem. Van egy határ a szóbeli meg a fizikai bántalmazás között, nem tudom, miért. Amíg csak a verbális megy, az ember nem szól közbe, csak sül a szekunder megalázottságtól.

Kari a saját otthonában van a saját apjával. A rendőr sem mehet be alapos indok nélkül. De én bent vagyok, a mikrofonnak hála. Végül Apa hirtelen kiemelkedik a háttérből, és ő lesz a tanóra leghangosabb tényezője. Gondolom, a mikrofont babrálja. Ekkor eszmélek, mert ez már nem csak távoli zaj, az egész csoport hallja – és ha Karit nem is, a többi gyereket meg tudom védeni. „Bocsánat, Apuka! Megtennék, hogy kikapcsolják a mikrofont?” Anya félig sikoltva felkiált a háttérben: „Jaj, a mikrofon…” Apa rutinból dobja tovább Karinak a problémát: „Nem kapcsoltad ki a mikrofont, van neked egy csöpp…” Mikrofon ki. Nem tudjuk meg, mi a vége.

Folytatom az órát. Nehéz. Az autópálya, a kutyaugatás, az orrfújás, az anyuka, ahogy súg, a székcsikorgás, a szürcsölés. De nem a szokásos háttérmoraj zavar, hanem a villamos hangja a fejemben. Az elviselhetetlen, csikorgó, csörömpölő és dübörgő lárma. Csak Kari és családja tűnt el a hangképből.

10 új tantárgy, amit a következő 10 évben már nem fognak tanítani az iskolákban: