Miután kitöltöttem az űrlapot, vártam. Kábé egy hét múlva hívtak; mondjuk nem mintha unatkoztam volna ezalatt, volt elég dolgom. Plakátokat kellett ragasztani a társasházak kapujára, amelyek tájékoztattak a koronavírus elleni védekezés részleteiről. Kaptam maszkot és kesztyűt; előbbi textilből készült és azóta is használom (persze minden használat után kimosom). Bevallom, hogy bár sokféle önkéntes munkát végeztem életemben, a plakátozás eddig kimaradt, ezért meglepő volt, milyen sokféle felület létezik a faoszloptól az üvegajtóig, ahova lehet plakátot ragasztani és ezeken milyen változó mértékben marad meg a plakát. Volt, hogy az arra járó lakó szólt, hogy...

...és akkor mehettem vissza és kezdhettem elölről. Közben azon járt az eszem, hogy mennyire hatékony valójában, amit csinálok és ahhoz képest okos dolog-e kockáztatni az egészségemet meg azt, hogy esetleg fertőzővé válok. A jó hír az, hogy ez már hetekkel ezelőtt történt és legtöbb plakát azóta is a helyén van, gyakran csekkolom, amikor elbiciklizem mellettük.

A maszkosztás sem egyszerűbb

A múlt hétvégén pedig borítékba zárt szájmaszkokat dobtunk be levélszekrényekbe. Ez is macerásnak bizonyult, mivel minden egyes lakásba fel kellett csengetni és meggyőződni róla, hogy tényleg otthon tartózkodnak-e a lakók. Azért volt erre szükség, hogy ne pazaroljuk fölöslegesen a maszkokat. Kábé tizenkét házzal végeztünk az önkéntespárommal három óra alatt. Volt köztük negyven lakásos és nyolc lakásos társasház is. Közben, bár maszkot és kesztyűt visel az ember, végig ott motoszkál az agyában, hogy mit kockáztat. Túlparázom? Nem lehet tudni. Nagyon új még a vírus, rengeteg mindent nem tudunk.

Mi volt még? Ja igen, hívtak, hogy kéne egy idős hölgynek bevásárolni.

Már az elején elhatároztam, hogy a csókolom, Ági néni, hogy tetszik lenni helyett a jó napot, Ági, hogy van formulát használom következetesen. Talán emiatt, talán nem, de ő is ugyanígy beszél hozzám. Az üzletben igyekeztem fejben számolni az ár-érték arányt, hogy a legolcsóbbat, de még jó minőségűt válasszam. Nem kéne fertőtleníteni az árut, mielőtt átadom neki? Ilyeneken kattogott az agyam. Nem fertőtlenítettem. Lehet, hogy kellett volna. És akkor még nem beszéltünk a visszajáró pénzről, ami szintén fertőzésveszélyes. Ági amúgy nem szívbajos, invitált, hogy az ételfutár is be szokott menni. Én nem mentem be.

Elmentem gyógyszert kiváltani és a postára, számlákat befizetni is; ezek közül egyikhez se kell most meghatalmazás, de a személyi adatokat felírja a postai dolgozó (nem volt rajta maszk), illetve a gyógyszerész (volt rajta maszk és kesztyű is), ezért személyi igazolvány kell. Örültem, hogy hasznos dolgokat teszek, hozzájárulok Ági életminőségéhez, ugyanakkor szomorú látni egy egyedül élő asszonyt, akit egyedül egy vezetékes telefon köt össze a külvilággal. Arra gondoltam, hogy akinek ilyen módon semmi köze a digitális világhoz, és a számláit is sárga csekken fizeti be, az még kiszolgáltatottabb – higiéniai szempontból is, másrészt mentálisan is megterhelheti az elszigeteltség.

Amikor visszatértem a bevásárlással, a csekkszelvényekkel és a gyógyszerekkel, Ági átnyújtott nekem két bankjegyet, hogy tegyem el. Ez volt a legnehezebb rész: el kellett magyaráznom neki, hogy önkéntes vagyok, és az önkéntesség lényege az, hogy az ember ingyen dolgozik, nem fogad el pénzt és nem is ad pénzt, vagy legalábbis nem így, ad hoc, zsebből zsebbe, azoknak, akik segítségre szorulnak. Ha pénzbeli tranzakció is történik segítő és segített között, az pszichésen egyfajta függőségi helyzetet teremt köztük. Később már egyre természetesebb lesz, hogy pénz is van a dologban, nehezebb leállni róla és az is könnyen előfordulhat, hogy más rászorulók, akiknél önkéntes munkát végez az ember, számon kérik, hogy az egyik miért kaphat/adhat, a másik miért nem. Ezért következetesen nemet kell mondani az ilyen helyzetekben; ezt már megtanultam korábbi önkéntes munkáim során. Szerencsére ily módon Ágit is meg tudtam győzni.