Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg.

Hogyan kezdődött?

Hat évvel ezelőtt megtudtam, hogy a Nők a Nőkért Nemzetközi Alapítvány önkénteseket keres. Az ő céljuk az, hogy hátrányos helyzetű országokban élő, hátrányos helyzetű nőknek nyújtsanak segítséget. Többnyire olyan nőknek, akiket idegen férfiak, még orvosok sem láthatnak meztelenül, tehát kifejezetten doktornőkre volt szükség. Mivel Magyarországon én vagyok az egyetlen nő, akinek megvan a nemzetközi plasztikai sebészeti szakvizsgája, és kedvem is volt hozzá, gondoltam, belevágok, naná. Életem egyik legjobb döntése volt.

Milyen országokban jártál?

Az első utam Kenyába vezetett, azóta pedig négyszer jártam Indiában, és azóta is visszavágyom. Szeretnék Kambodzsába és Bangladesbe is eljutni.
Mitől függ, hogy kiket operáltok meg?
A helyi kórház segít a szervezésben, „toboroz” és összegyűjt két-háromszáz beteget: előzetesen megkapjuk a dokumentációjukat, és kiválasztjuk azt az 50–60 embert, aki az állapota szerint alkalmasnak tűnik a műtétre. Helyben férfiak, például műtősfiúk is segítenek nekünk, de ők is csak a műtéti területet láthatják fedetlenül egy nő testén, ezt mindannyian szigorúan betartjuk.

Tudnál említeni egy tipikus esetet?

Indiában jellemzően égési sérüléseket kell helyreállítanunk, amin azt értsd, hogy olyan nőket operálunk, akiket a férjük felgyújtott. Azért elég megdöbbentő emberölési kísérletek nyomaival szembesülni…

Elmesélik nektek ezek a nők, hogy mi történt?

Egyrészt ők általában a társadalmi ranglétra legalsó fokán állnak, akik csak a helyi nyelvet beszélik, és örülünk, ha tolmács segítségével úgy-ahogy megértjük egymást (de azért mindig megértjük). Másrészt ha nem muszáj, nem adják ki a történetüket. Persze amikor sokadszorra hallod ugyanazt a fedősztorit, már tudod, mi áll a háttérben. Vagy amikor azt meséli valaki, hogy azért szenvedett sérülést, mert kigyulladt a sütője, de te tudod, hogy ez lehetetlen, hiszen a háta megégett, de a hasa nem…

Volt, hogy kiborultál valamelyikük sorsán?

Együttérzéssel fordulunk feléjük, de nekünk elsősorban az a feladatunk, hogy megoperáljuk őket. Azért annak a fiatal indiai nőnek az esete eléggé megrázott, akit nemcsak hogy lelocsoltak és felgyújtottak, de még áramütést is szenvedett, és mindkét karját amputálni kellett vállból, mert megszűnt bennük a keringés.

Milyen körülmények között dolgoztok?

Elsőre sokkoló volt szembesülni a kinti kórházak felszereltségével. Nincs fertőtlenítőszer, vérzéscsillapító, antibiotikum, lámpa, nincs új köpeny a következő műtéthez.
40 fok van, sűrű pára, por és mocsok vesz körül. De ebből nem csinálunk kérdést. Úgy operálunk, ahogy tudunk.

Mit ad neked a misszió?

Barátokat, például. Két csodálatos finn doktornővel hozott össze a sors, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, szinte minden este beszélünk, és úgy búcsúzunk, hogy „egy nappal kevesebb, amíg újra látjuk egymást”.

Turistáskodni is szoktál?

Tíz napig vagyunk kint. Egy nap pihenőnk van, amikor kicserélődik a betegek egy része. Aznap elmegyünk szétnézni, persze olyan helyekre, ahol nem jár turista. A helyi cukornádültetvényen kortyoljuk a cukorszirupot, és ránk szabott szárit kapunk ajándékba. Az pedig különösen izgalmas volt, amikor Kenyában egy helyi sofőrrel elmentünk a Maszáj Mara Nemzeti Parkba egy fapados dzsippel, és csak mutogattuk a vezetőnknek, hogy merre menjen – elég járatlan utakat választottunk –, és a maszájok egyszer csak lándzsákat kezdtek dobálni a dzsip felé. Na, ezt a családnak is csak utólag mertem elmesélni.