A runnersworld.hu cikke.

Pár napja került az Index oldalára egy videó a Dikh Villám futóklubról, amit Béres Tibor szervezett, az Autonómia Alapítvány roma integrációval foglalkozó munkatársa. Szép zúzmarás erdei táj és vagy egy tucatnyi roma futó alkotja a főszerepet, no és Tibor maga. Egy egészen új világ tárult elém a felvételeket látva. Óriási kontraszt valamennyi korábbi futóélményemhez képest, a saját edzéseimhez képest, a gyerekeim életéhez és lehetőségeihez képest… Azt éreztem a felvételeket látva, hogy ezeknek a srácoknak mekkora mázlijuk van! Legalább nekik!

Érzésem szerint amolyan kötelező film minimum minden futó számára!

Béres Tibor, a spontán alakult futóklub vezetője mesélt nekünk a Dikh Villámról.

RW: Hogy indult a futóklub élete?

Béres Tibor: Gyöngyösnek van egy uniós finanszírozású drogprevenciós programja, a kapcsolódó pályázatot én írtam meg és a lebonyolításban is részt vettem. Ennek keretén belül tavaly nyáron egy kenutáborban voltunk gyerekekkel, ahol majdnem minden reggel futottam. Az egyik srác csatlakozott hozzám, eljött velem futni. Nagyon megszenvedte a távot. Meleg volt, ő kicsit túlsúlyos, de olyan lelkesedéssel jött, hogy megemeltem a kalapom előtte. Viszont azt mondta, hogy nagyon jól esett neki és megkérdezte, jöhet-e máskor is velem. Másnap ismét eljött. Amikor hazajöttünk megkérdezte, hogy itt Gyöngyösön is futkározhat-e velem. Azt mondtam, persze, örülök neki, szombat reggelenként úgyis futok. Ő pedig még felvetette azt is, hogy szólna 1-2 haverjának.

Nagyon gyorsan, 1-2 hónap alatt felfejlődtünk egy igen szép létszámú csapattá.

Itt minden spontán módon állt össze… A futás, a roma gyerekek, az élmény, hogy kimozdulhatnak abból a közegből, ahol élnek.

RW: Hol szoktatok futni?

BT: Minden alkalommal valahol a Mátrában, ami nekünk itt van a szomszédban. Gyönyörű helyeken, ahová egyébként ezek a gyerekek nem is jutnak el.

RW: Hány edzést tartasz hetente?

BT: A helyi szakképző iskola ingyen odaadta a tornatermét csütörtök délutánra, ahol focizni szoktak, szombaton pedig futunk vagy túrákra járunk.

RW: Hogy jött az ötlet, hogy teljesítménytúrákra járjatok?

BT: Régóta teljesítménytúrázom, de csak amolyan műkedvelő szinten és már évekkel ezelőtt azon gondolkodtam, hogy – én ugye roma integrációval foglalkozom az Autonómia Alapítványnál – nemigen láttam még cigány résztvevőt a túrákon, aztán kiderült, hogy van egy roma maratonfutó, de ez nem tipikus. Az amerikaiak azt mondták, hogy akkor valósul meg az Egyesült Államokban a feketék emancipációja, ha lesz fekete teniszező vagy fekete golfozó. Aztán a Williams nővérek végig vertek a világot, mint ahogyan Tiger Woods profi golfozó is sokáig volt letaszíthatatlan a trónról. Azt gondolom, Magyarországra is igaz, hogy akkor lesz roma integráció, ha a magyar jégkorong válogatott csatársorában lesz roma vagy a hazai teljesítménytúrákon romák is elindulnak. Mivel ez régóta foglalkoztatott, itt volt a lehetőség, hisz ezek a gyerekek úgyis járnak velem futni, akkor gyerünk teljesítménytúrákra. Most már egyébként a hatodik teljesítménytúránkon vagyunk túl.

Teljesítménytúrákra járni rettentő motiváló számukra, mert jó hangulata van a rendezvényeknek, sokan szeretik a tömeghatást, amivel találkozni, kint vagyunk az erdőben, jó érzés megkapni az oklevelet a teljesítés után.

RW: Milyen távokon indultok?

BT: Eddig 30 km volt a maximum, amit együtt megtettünk.

RW: Együtt maradtok végig a túrák során vagy mindenki halad a saját tempójában?

BT: Változó. Ha olyan túrán megyünk, ahol tömeg van és jól szalagozott az útvonal, tehát, ha akar sem tud eltévedni senki, ott azt szoktam mondani, hogy menjenek ketten-hárman együtt, akik egy tempóban mennek. De én azért persze féltem őket, mert rám vannak bízva – csoda, hogy eddig még egyszer sem veszett el senki az erdőben (nevet) – úgy zajlik, hogy többen vagyunk felnőttek (jár nekik a köszönet: Keresztesi Koppány, Nagy Robi, Suha Laci, Both Emőke - aki a feleségem), ők kísérik a gyerekeket. A gyerekek fuvarozása miatt is kell a folyamatos segítség. Általában három különböző tempójú csapat van.

RW: Hogyan kapcsolódik a drogprevenciós programhoz a futóklub élete?

BT: A program keretén belül indult, de mostanra messze túl nőtt ezen, mert ezekkel a gyerekekkel már nincs értelme a drogprevencióról beszélni, hisz magától értetődik, hogy nem tud futni, ha drogozik. A futás egy jó alternatíva lett, hisz aki fut, pontosan tudja, milyen erős drog maga a futás. A mozgás következtében termelődő endorfin tud hasonló hatást produkálni, mint az a szer, amit olykor a gyerekek használnak a telepen.

RW: Az érintett telep összes gyereke jár veled futni?

BT: Ááá…sokan futnak, de nem mindenki. Mondjuk hetente átlag két új gyerek csatlakozik. Lassan már nem tudjuk kezelni a létszámot.

RW: Az első perctől kezdve jól megértitek egymást?

BT: Másként kommunikálunk egymással, mint ők a telepen maguk között. Nem mondom, hogy ne beszéljenek csúnyán, mert ez életkori sajátosság. Sőt azt kérem tőlük, nehogy elkezdjenek viselkedni, maradjanak nyugodtan csibészek, ez a természetes. Annyit kérek csak, hogy ha már így is beszélnek, jó üzeneteket mondjanak magukról és a környezetükről.

RW: Konfliktusok szoktak lenni köztük?

BT: Egyrészt, tudják, hogy előttem nincs bunyó, aki ezt nem tartja, azt hazazavarom aznapra. Nem engedem meg neki, hogy a többiek számára élvezhetetlenné tegye az edzést. Tehát ha velem vannak, nem bánthat senki senkit. A másik pedig, ha már 5 km-t lefutottak, akkor kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy verekedni akarjanak a másikkal.

RW: A gyerekek szülei mit szóltak ehhez az egészhez, hogyan fogadták a kezdeményezésedet?

BT: Most nem akarom szó szerint idézni az egyik anyuka megjegyzését, hogy mit csinálna velem szívesen, mert olyan jól bánok a gyerekével… (nevet) De azért el tudod képzelni.

Ezek közül a gyerek közül szinte senkinek sem egyszerű a családi háttere. Van olyan szülő, aki szerintem azt sem tudja, hogy hol van a gyereke, ebből az is következik, hogy jobb helyen van velem, mint otthon. Van olyan szülő, aki pontosan tudja hol van, de még ő sem vett ilyesmin részt soha, csak azt tudják, hogy Tibi bá’-val van futóversenyen.

A szülőknél egyébként azt kell elérnünk, hogy amikor a gyerek hazamegy, akkor dicsérje meg. Ez sokaknak biztosan triviális, de ebben az esetben nem az. Nem az számít, hogy a gyerekek erősebbek lesznek, vagy olyan combizmuk lesz, mint Tibi bá’-nak – ezt hallom rendszeresen tőlük. Tudom, hogy nekik nem ez a fontos, hanem az, hogy valaki a fejükre tegye a kezét és azt mondja: ó kisfiam, mekkora király vagy, hogy megcsináltad. Ezért is ragaszkodom ahhoz, hogy elhozzák az oklevelet és tegyék el, vigyék be hétfőn az iskolába és mutassák meg például a tanároknak. Egyébként nagyon nincsennek ebből a szempontból sem jó helyzetben, mert nagyon kevés sikerélmény éri őket az iskolában, sokszor a pedagógusok nem dicsérik meg ilyenkor sem.

A cikk további részét a linkre kattintva olvashatod.

Képtelen voltam leszokni a futástól, amíg be nem vezettem ezt az 5 szokást