Nyáry Krisztián most önmagáról mesél

Borítókép: Nyáry Krisztián most önmagáról mesél Forrás: Galgóczi Németh Kristóf
Pest, belváros, kávéház. Kerek asztalok, kényelmes fotelek. Az egyikben Nyáry Krisztián, az ország legnépszerűbb irodalomtörténésze, aki sikerkönyvekben tárta a köz elé ismert íróink, költőink szerelmi életét. Én soha nem iszom kávét. Ő kávét rendel. Szinte mentegetőzve mondja, ez az egyetlen káros szenvedélye...

Ez az interjú 2015-ben készült.

...Pedig reméltem, bevallasz még egyet-kettőt.

Azt hiszem, nincs más... Illetve néha szivarozom. De például télen azt sem. Mert kint hideg van, zárt térben meg nem szoktam.

Mindig is olyan rendes pasinak láttalak. De tényleg az vagy?

Nem tudom, milyen a nem rendes pasi. Rám azt szokták mondani, hogy rendes vagyok, sőt, néha túl rendes. De ez nem mindig jó. Mert például én még egyetlen gyereket sem láttam, aki rendes akart volna lenni. Azt mindig a szülei meg a tanárai akarják, hogy rendes legyen. A rendes gyerek valójában bánatos gyerek.

Mondj egy jelzőt magadra, amit szívesen fogadsz.

Nincs bajom a rendessel. Elfogadom.

És mennyire vagy tudatos? Például a karrierépítésben.

Munkaügyekben inkább szerencsésnek mondanám magam. Soha életemben nem voltam például állásinterjún. Mindig megtaláltak a nagy feladatokkal. És elsőre általában soha nem gondoltam, hogy ezeket nekem kéne csinálnom. Nagyon fiatalon és minden előzmény nélkül lettem például Magyarország legnagyobb önkormányzatának sajtófőnöke. A pécsi egyetemen irodalomtörténetet tanítottam, és egy kollégám, aki filozófiát oktatott, valahogyan véletlenül a budapesti városházára keveredett sajtófőnöknek. Ő hívott oda. Egyikünknek sem volt kommunikációs végzettsége, akkoriban ezt még nem is nagyon lehetett tanulni itthon. De engem mindig is érdekelt a közélet, újságolvasó ember voltam, írni is viszonylag gyorsan tudtam, az agyam meg folyamatosan járt. Így hát elvállaltam az egyik sajtóreferensi posztot, majd filozófus kollégám nagyon rövid idő múlva kapott egy másik állást valahol, és akkor azt gondolták, az lesz a legjobb, ha én leszek a sajtófőnök. Én eleinte nem gondoltam így, de aztán belejöttem, megszerettem. És azóta minden új munka valahogy így talált rám.

Demszky Gábor sajtófőnöke voltál. Nem tartottál a politikai megbélyegzéstől?

Mindig is liberálisnak vallottam magam. De engem soha sem a politika izgatott, hanem a feladat. Az amerikai típusú politikai kommunikációt ott a városházán próbáltuk ki először az országban. Tehát hogy nem a politikai közösségnek, hanem a választóknak beszéltünk. Ez a Demszky-féle városvezetést jellemezte először, majd pedig igen tudatosan és profi módon már az első Fidesz-kormány is ezzel élt. Nagyon sok hasznos dolgot tanultam a kommunikációs szakmában. A városházán a hadügy kivételével minden előfordult, ami mondjuk egy kormányzatban van. Az egyik nap színházakkal kellett foglalkozni, a másik nap útépítéssel, a harmadik nap hajléktalanokkal, a negyedik nap városdiplomáciával.

Én huszonévesen három hónapig voltam a sajtósa Miskolc első szabadon választott polgármesterének. Azért csak három hónapig, mert az első sajtótájékoztató után, amikor hazudnom kellett a kollégáknak, felmondtam. Egy jó sajtófőnöknek tudnia kell hazudni? Vagy inkább kijelentem: tudnia kell hazudni.

Szerintem nem. Inkább úgy mondanám, nyilvánvalóan sok elhallgatásból áll ez a szakma, de akkor csinálja jól egy sajtós, hogyha tud hírértékű témát adni azért cserébe, hogy valamiről nem beszél. Demszky egyébként soha nem utasított semmire, ránk bízta magát. Tehát fordított volt a viszony. Mi próbáltuk rávenni valamire, többnyire sikerrel, hogy egyes dolgokat hogyan célszerű kommunikálni. Én kétszer dolgoztam a városházán. 2000-ig mint sajtófőnök, majd elmentem mindenféle piaci munkát csinálni, aztán 2006 elején visszahívtak és kommunikációs igazgató voltam. Soha nem kellett olyasmit tennem, ami miatt ma szégyellni kellene magam.

A Magvető és az Athenaeum Kiadó igazgatója is véletlenül lettél?

Nagyjából igen. Azt úgy már negyvenéves koromra tudtam, hogy ha nagy leszek, akkor irodalommal meg valamilyen üzlettel akarok foglalkozni. De konkrétan ezt az állást soha nem ambicionáltam. Megkerestek.

Mégis, miért pont téged?

Gondolom, hogy részben három könyvem sikerének köszönhetem ezt. Ezeket nemcsak írtam, hanem kívánatossá, eladhatóvá tételükben is tevékenyen részt vettem. Ehhez mondjuk értek. Közben működtettem a kommunikációs ügynökségemet is, ahol az ügyfeleknek adtam mindenféle tanácsot, talán hasznosat is. A Magvető Magyarország legnagyobb presztízsű szépirodalmi kiadója. Hihetetlennek tűnt, hogy ennek igazgatását rám bíznák. Amúgy meg pont egy olyan élethelyzetben voltam, amikor már eldöntöttem – és lubickoltam ebben az érzésben –, hogy nekem már soha többé nem lesz főnököm, meg nem lesz munkahelyem, hanem csinálom és élvezem a független tanácsadói munkát.

Miért mondtál mégis igent? Nyilván tudtad, hogy a hazai könyvpiac rohamtempóban szűkül.

Van egy dolog, amit nagyon nem szerettem a kommunikációs szakmában. Ebben az iparágban 30 évesek mondják meg, hogy merre van az előre. Én a 42 évemmel finoman fogalmazva is már vén rókának számítottam. A könyvkiadásban viszont nagyon sok a 60 év körüli szakember. Itt fiatal lehetek újra. De komolyra fordítva, végül egy atyai barátom, Alexander Brody győzött meg, aki 85 éve bölcsességével azt mondta, ha nemet mondok, ez a lehetőség örökre elúszott, de ha igent, és mondjuk egy év múlva kiderül, hogy ez nem való nekem, akkor lesz egy új helyzet, amit kezelni kell majd. Amit pedig a könyvpiacról mondasz, az részben igaz, de csak részben. A nyomtatott eladások valóban csökkennek, ám a digitális formátumok eladásai nőnek. Az igényes szépirodalmi szövegek keresik az olvasót, az olvasók keresik a szövegeket, de nem feltétlenül könyvesbolti könyvek formájában.

Amerikában vagy Nyugaton, ha bemész egy könyvesboltba, tartalmat veszel. Kifizeted érte mondjuk a 20 dollárt, és ugyanazt megkapod könyvben, de megkapod a hozzáférést is e-bookon, és úgy olvasod, ahogy akarod. Erre haladunk mi is, és az jó dolog, hogy Nyugat-Európától 2-3, Amerikától 5 évnyire vagyunk lemaradva, mert van időnk a felkészülésre. És azt is látom, hogy a fiatalok itthon is egyre újabb és újabb formákban fogyasztják az irodalmat. De ettől nem félek, hanem annak örülök, hogy fogyasztják.

Ha jól értem, a Magvető tradíciói közül egyedül a minőséghez ragaszkodsz.

Nagyon leegyszerűsítve: a könyvek kiadásában, a szerző kiválasztásában konzervatív vagyok és leszek, a kommunikációban meg avantgárd inkább.

Beszéljünk egy kicsit a könyveidről. Az irodalomtörténészek közül vajon miért nem publikálta előtted senki nemzeti nagyjaink magánéleti titkait? Nem érzed úgy, hogy az Így szerettek ők köteteiddel átléptél egy határt?

Ezeket a történeteket az irodalomtudomány valóban ismerte és publikálta is, igaz, csak szűk körben olvasott tanulmányokban, a nagyközönség nem ismerte ezeket. Az irodalomtudomány is, mint minden leíró bölcsészettudomány, Magyarországon erősen elzárkózó, arisztokratikus, nem szereti, ha belelátnak kívülről. De például Franciaországban vagy Angliában ez nem így van. Ha én valamit tettem, akkor az az, hogy lyukakat ütöttem egy zordon vár tömör falán, ajtókat, ablakokat nyitottam, hogy kívülről belássanak. Meg bentről ki. Nem hiszem, hogy bármilyen tabut átléptem volna. Ezek szórakoztató céllal született írások olyan témákban, amelyek engem egyébként érdekelnek. És mára az is kiderült, hogy a könyveimnek olvasást népszerűsítő funkciója lett, bár bevallom, nem ezzel a céllal kezdtem írni. De nem véletlenül kapott az Így szerettek ők első kötete a magyartanároktól meg a könyvtárosoktól is egy szakmai díjat. Mert azt tapasztalták, hogy az olvasók jobban keresik a könyveimben szereplő szerzőket.

Az iskolai irodalom nevű tantárgynak hagyományosan fontos részét képezik az életrajzok. A kérdés csak az, hogy mi legyen benne egy életrajzban, és mi maradjon ki belőle. Itthon annak van hagyománya, hogy irodalmi nagyjainkból már-már szenteket faragunk, azt sugallva, hogy az író, a költő nálunk magasabb rendű, erkölcsösebb lény, aki példaszerűen él és mindenben helyesen dönt. Egy-két kivételt megenged magának a kánon, mert mondjuk Ady Endréről lehetett tanulni, hogy szerette az alkoholt, meg a nőket is, de másnál nem. Tehát Babits Mihálynál már például nem fért bele, hogy neki is volt szerelmi – vagy ne adj’ isten: nemi – élete. Könyveim nem döntik le senkinek a szobrát. Épp ellenkezőleg.

Te még tudnál tenni ellene, ha valaki rólad akarna hasonlókat írni. Akikről te írtál, ők meg már nem.

Bizonyos értelemben ez valóban igaz. De azért nem írtam olyanokról, akik életben vannak, hogy személyes típusú érzékenységet ne sértsek. Ez egyébként egy komoly dilemma nemcsak nekem, hanem egyáltalán az irodalomtörténetnek is. Hogy mi az, ami megírható, meg mi az, ami nem. Mondok egy példát. Tavaly jelent meg egy tanulmány a 2000 című folyóiratban arról, hogy Szabó Lőrinc élete végén szerelmi kapcsolatban állt Kozmutza Flórával, aki ugye korábban József Attila Flórája volt, és később Illyés Gyula felesége lett. A megjelentetést sokáig azért utasították vissza a folyóiratok, mert Illyés Gyula lánya él meg az unokái is, és hát mit szólnak, ha ország-világ előtt kiderül, hogy a nagymama megcsalta a nagypapát.
A megismerés és a tudomány szempontjai ezzel szemben állnak. És van itt még egy sajátosság. Akikről írtam, általában pontosan tudták, hogy az ő életművük jelentős, és 100 vagy 50 év múlva kíváncsiak leszünk rájuk. A műveikre is, meg rájuk, a személyükre is, és ezért még a legtitkosabb magánéleti dolgokban is ott van ez a háttérben. Most jelennek meg sorban Móricz naplói. Elképesztően más kép rajzolódik ki Móricz Zsigmondról, mint amit a tankönyvekben látunk. Nem egy szent, hanem egy férfi, aki csajozik és megírja ugyanazt a szerelmes levelet két különböző nőnek, szó szerint, hátha valamelyik összejön. (Össze is jön mind a kettő.) Aztán ezt gyorsan beleépíti egy regénybe is, mert hiszen bizonyította ez a szöveg, hogy működik. A nemi életétől kezdve mindent leír, de az úgy van megírva, hogy másnap mehet a nyomdába. És megtehette volna, hogy elégeti, hogy nem hagyományozza senkire, de néha még az olvasót is megszólítja benne, mert pontosan tudta, hogy mi ezt egyszer el fogjuk olvasni. De sorolhatnám tovább a példákat.

Mit szeretsz a legjobban az új munkádban?

Hatalmas élmény, hogy olyan szerzőkkel kell találkoznom, beszélgetnem, akiknek a könyveit fiatalon majdnemhogy csak kesztyűben mertem megfogni. Esterházy Péter vagy Spiró György, Parti Nagy Lajos. Meg azt is szeretem benne, amit az egyik lányom mondott. Ugye sokáig kommunikációs tanácsadásból éltem, és ez kevésbé volt kézzelfogható számára. Mindig bajban volt, ha kérdezték, mit dolgozik apukád. Most viszont mondta: de jó, már egy mondatban el lehet mondani, hogy te mit csinálsz! Valószínűleg azok a szakmák a valamirevaló szakmák, amelyekről egy mondatban el lehet mondani, hogy mit csinálsz.

Időben nagyon közel történt életed két fontos eseménye. A magánéleti tragédiád és a kinevezésed.

November végén halt meg a feleségem, és január végén kértek föl a Magvető igazgatójának.

Apaként, férjként nem tudom elképzelni, hogyan lehet egy ekkora tragédia után felállni.

Nem tudom, hogy jó szó-e a felállás. Ez már része az életemnek. És a két tizenéves lányom életének. Ezzel most már együtt fogunk élni. És törekszünk továbbra is teljes életet élni.

Ki segített ezt az egészet feldolgozni?

Hát nem tudom, hogy ez fel van-e dolgozva. Próbálkozunk vele. Fél éven keresztül tartott feleségem betegsége, és már a legelején is nagy esély volt rá, hogy meg fog halni. Ezért amennyire egyáltalán ezt meg lehet csinálni, mindent megtett ő is, meg mint család mi is, hogy amit le kell zárni, az le legyen zárva, és kitaláljuk, hogy a folytatás egyáltalán milyen lesz. És hát minden szörnyűségével együtt az fontos, hogy volt időnk elbúcsúzni. A gyerekeknek is, nekem is sokkal rosszabb lett volna, ha erre nincs mód. Miközben nagyon nehéz látni, amikor valaki annyira beteg, hogy nincsen már visszaút. De hogy módunk volt több ízben megbeszélni, meg elbúcsúzni egymástól, ez nagyon fontos. A mindennapokban az a legnehezebb, hogy mi 30 éve voltunk együtt, egészen gimnazista korunk óta, ezért mindent megbeszéltünk egymással, még akkor is, ha nem mindenben értettünk egyet. Nyilván ilyen ember már nem lesz az életemben, akivel ennyire mélyen ismerjük egymást. Minden ügyünk közös volt. Most meg itt vagyok egyedül az ügyeimmel. De hát az ember fejben próbálja modellezni, hogy mit mondana a másik, és ez még biztos sokáig így lesz.

Hogyan tudsz helytállni apaként két tinédzser lány mellett és viszonylag frissen kinevezett igazgatóként?

Nem tudom. Az ember megpróbálja jól csinálni, de biztos nagyon sokat hibázom. Nyilvánvalóan az lenne a rossz döntés, ha megpróbálnék az anyjuk is lenni, nem csak az apjuk. Igyekszünk mindent megbeszélni... De én csak arra tudok visszaemlékezni, hogy milyen kamasz fiúnak lenni, és hát nagyon sok mindent az ember nem tud, hogy mi van a lányok lelkében. Az épp elég, hogy tudom, mit gondol egy 14 éves fiú egy 14 éves lányról. Önmagában a kamaszkor nagyon nehéz időszak. Hát próbálom jól csinálni, aztán majd reméljük, hogy sikerül. A nagyszülőkre, barátokra számíthatok. És hát a lányaim önmagukban is egyre szuperebbek, sokat segítenek nekem.

Egy ilyen tragédia erősíti az embert vagy összetöri? Vagy mind a kettő, és ez egy folyamat.

Valószínűleg mind a kettő. Nyilván nagyon sokat változtat az emberen. Megtanulod, hogy mi az igazán fontos. Megtanulod, hogy egy-egy pillanatnak milyen fontos szerepe van, és hogy vannak dolgok, amiket nem szabad halogatni. Tudok dolgozni, tudom szeretni a gyerekeimet, meg jól érezni is tudom magam. De megvallom, az ember mindennap arra gondol, hogy mi lenne, ha élne a felesége... De hát közben meg van két lányom, vannak életcéljaim, tehát megyek előre is. Nem tudom, ezt lehet-e jól csinálni, egyáltalán tanulható-e, hogy egy ilyen szituációban hogyan tud normálisan viselkedni az ember.