Helló turiszt, avagy 5 rendhagyó eset, ami kizökkentett utazásaim során

A belsőnkben felhalmozódott virtuális mocsok jó része egy utazással kitakarítható. Persze van némi túlzás ebben a tetszetős elméletben, mégis azt hiszem, a lélek karbantartásához elengedhetetlen néha áttenni magunkat az országhatáron túlra. Teszteljük és tágítsuk utazási komfortzónánkat, már csak azért is, hogy olyan dolgok történjenek, amikért élni érdemes: jók, kellemetlenek, vérpezsdítők, torokszorítók, aprócskák és monumentálisak. Bármi, tulajdonképpen, csak velünk. Most elmesélek öt furcsa történetet, ami velem esett meg utazásaim során – a legkevésbé sem számítottam rájuk: Helló turiszt, avagy 5 rendhagyó eset, ami kizökkentett utazásaim során Boston, Egyesült Államok &bdquo;Haza akar menni, Barbara? Mert akár most rögtön felülhet egy budapesti gépre!” A hangok szigorúan koppannak, mint egy Cormac McCarthy-regényben. &bdquo;Hagyja békén a telefonját és álljon a falhoz.” Megszeppenve engedelmeskedem. A határőr végzett az ügyemmel, már a következő utassal foglalkozik. Állok árván a fal mellett, és azon gondolkodom, vajon itt helyben agyonlőnek-e, vagy beérik egy szimpla földre teperéssel, mint valamelyik Cops-epizódban. Érkezik a hatóság, levisznek a pincébe, ami tele van megbilincselt emberrel és angolul nem beszélő görög vendégmunkással. Szótlanul sorsomra hagynak egy széken. Félóra múltán gyöngyöző homlokú férfi vesz kezelésbe. Nincs férjem, nincs gyerekem, sorolom boldogtalanul – egyre gondterheltebb az arca. Viszlát, Szabadság-szobor, Harvard, Vadnyugat, gondolom, és hogy ne kezdjek el dühömben sikítozni, amiért kiadtam egy csomó pénzt és a levegőben töltöttem kilenc órát teljesen feleslegesen, mert a könyörtelen bürokrácia végül mégis az utamba állt, eltervezem, hogy kiszállok Londonban és az unokatestvéremhez költözöm. Ám a gyöngyöző homlokú férfi engedélyezi, hogy megkeressem a repülőjegyet az e-mailjeim között. Ah, mondja, és megkönnyebbülten felsóhajt. Nincs kőből, őt is megviselték az előző percek izgalmai. Biztos derék nőnek látszom, aki nem akar illegálisan kitölteni egy darabka helyet ott, ahol nem látják szívesen. Ripsz-ropsz megírja a papírt, és kitárja előttem Uncle Sam képzeletbeli kapuját. Ha az USÁ-ba mentek, ne felejtsétek kinyomtatni a repülőjegyet. A beszállókártya kevés, és úgy tűnik, nem mindenki engedi meg, hogy a telefonotokban kotorásszatok. Isztambul, Törökország Gyerekkoromban csomó kutyánk volt, mégis frászt kaptam, hogy Isztambulban minden utcasarkon kóbor ebek flangálnak. Kicsik, nagyok, kerekek, szögletesek, hosszúak, rövidek, gömbölyűk, laposak, tömörek, egyszóval annyifélék, mint Gombóc Artúr csokoládéi. A kávézók egyedi csomózású szőnyegein alszanak, párosával utaznak a villamoson és a zebrán feltartják a forgalmat. Mindig kikerültem őket, nem bíztam bennük, képtelen voltam felmérni, mi a szándékuk, szeretik-e az életet, amit isten adott, vagy titokban bosszút terveznek az őket páriává züllesztő emberiség ellen. Aztán a legutolsó napon történt valami. Álmosan poroszkáltunk a hajnali fényben a reptérre induló busz felé, mikor egyikük mellém szegődött. Olyan volt, mint a többi, bozontos és elhanyagolt, és ki tudja miért, de kiszúrt magának. Talán én voltam a gazdája egyik előző életében. Úgy tettem, mint aki észre sem veszi, mintha egy darab kő volna az utca káoszában. Ő meg csak jött rendületlenül, és amikor leültünk buszra várni, olyan magabiztosan állt mellettem, mint aki megtalálta a másik felét. Rideg viselkedésem sem riasztotta el, pedig direkt nem érintettem meg, és csak akkor néztem felé óvatosan, amikor elvonta a figyelmét egy-egy elsuhanó autó. Kicsit hasonlított Borzaskára, akit menekültként fogadtunk be huszonöt évvel ezelőtt. Aztán jött egy busz, felugrottunk, nem néztem semerre, amíg be nem csukódtak az ajtók. Talán megpróbált utánam szállni, nem tudom. Állt és nézett, nagyon magányosnak tűnt a pokoli forgalomban. Én meg úgy bőgtem, mint aznap, amikor a szüleim szóltak, hogy el kell altatni Borzaskát. Sanghaj, Kína Ha egyszer nagyon filmsztárnak szeretnéd érezni magad, utazz el Kínába. Garantált a siker, és unalmas európai arcéleden kívül semmi másra nincsen szükség. Kell néhány nap, de aztán hozzászoksz, és olyan unottan sétálgatsz a fürkésző pillantások és a villanó vakuk tüzében, mintha rajongók és fotográfusok előtt születtél volna. Engem egy idő után nem tudtak meglepni, talán csak az a család a metróban. Jólszituált, babaarcú apuka, dekoratív anyuka, copfos kislány, és egy csecsemő. A sanghaji metrón mindig rettenetes a tülekedés, az emberek eszüket vesztve akarnak bejutni a szerelvényekbe, mintha soha többé nem jönne másik. Az apuka azonban gyökeret eresztett a betonba, olyan szilárdan állt a hisztérikusan lökdösődő tömeg közepén, mint hős vitéz a vártán, és nem engedett a nyomásnak. Egyik karján a kisbabát tartotta, a másikban meg a mobilját. A felesége és a lánya felsorakozott mögötte, frufruborzolás, szelfire kész mosoly, csücsörítés. Mi mindenre képesek az emberek egy fotóért, gondoltam, még a farba rúgás és a káromkodásözön megaláztatásait is elviselik. Ekkor apuka kezében megbillent a mobil, én meg odanéztem, és saját gyűrött, fényképezésre pillanatnyilag tökéletesen alkalmatlan ábrázatomat pillantottam meg a képernyőn. Feleség, baba, anyuka megörökítetlenek maradtak, de cinkos mosolyukból kiviláglott, egytől egyig benne voltak az összeesküvésben. A férfi kicsit zavarba jött, aztán inkább nevetett, farzsebre gyűrte a mobilt, és családostul eltűnt a sanghai forgatagban. Tusnádfürdő, Erdély Szervezett út, túravezető, pénzkidobás, nyuggertempó? Kizárt, majd mi megoldjuk, gondoltuk Tusnádfürdő vadregényes határában. Térképen ellenőrizve a koordináta, közel a keresett látványosság (bár emlékeznék, mi volt az – talán a Szent Anna-tó?), az eső ugyan zuhog, de ettől csak festőibb az egész. Menjünk gyalog! Oké. Az út épp az erdőn át vezet, jaj de jó lesz, ez itt a Hargita igazi arca, a Kárpátok fenyegető ormai, a zord szépségű táj, ezért jöttünk ide, vagy nem? De. Minden olyan tipikusan erdélyi, talán csak a medvék hiányoznak. Medvék... Az esőáztatta fák között a harmadik percben jutott eszünkbe az összes rémtörténet a roppant erejű fenevadakról, akik elől se futni, se fára mászni nem érdemes, mert úgyis gyorsabbak és kínhalált szenvedünk a fogaik között. Szótlanul tapicskoltunk a sárban, egyikünk se beszélt – ugyan ki akar gyávának látszani? –, de én titokban az összes fa mögé benéztem, hátha épp mögötte rejtőzik a vérszomjas Balu. Amikor egy vízmosás mellett haladtunk el, ami pont úgy festett, amilyet A medve című, egyébként nagyon bájos francia moziban láttam, félénken javasoltam a betonvilágba való visszatérést. A biztonságos, autólepte civilizációban egy helyi férfi lehülyézett minket a gyalogtúra ötlete miatt, azt mondta, annyi a medve az erdőben, hogy lassan nem férnek el egymástól. Erdélyi ismerőseim szerint viszont a helyiek előszeretettel rémisztgetik a turistákat, nem kell ezt annyira komolyan venni. Mi mindenesetre meghagytuk az útitervet – és vele együtt a tavat is – a mackók érintetlen birodalmának. Jesolo és Bibione, Olaszország Bocsátassék meg, amiért Velence, Róma és Firenze helyett most a világ legunalmasabb üdülőhelyeiről írok. Jesolo volt életem első külföldi úticélja, ahol a szieszta, az este tizenegyes záróra, a beach, a műanyag napszemüvegeket kínáló mozgóárus és egyéb csodák felfedezése mellett megismerkedtem a déli focilázzal is. 1990-ben Itáliában rendezték a futballvébét, a kocsmákat és a tengerparti kávézókat ellepték a szurkolók, minden hazai gólnál diadalordítástól reszketett a levegő. A gyerek – azaz én – elbűvölődött a szenvedélyek viharában, hiszen még sohasem látott ehhez foghatót. Rettenetes volt a csalódás, amikor a csapat elvérzett az elődöntőben: a kávézók forgalma semmivé gyérült, az átmenetileg olaszlelkűvé transzformálódott gyerek pedig depressziósan csapkodta a tenger hullámait. De aztán elérkezett 2006, és az egykori gyerek Bibionéban találta magát, egy újabb holtunalmas fürdőhelyen, fiatal, de sokat tapasztalt, kérgesedő lelkű felnőttként. És megint futballvébé volt, és elérkezett a döntő, és az olaszok bejutottak. Megint kávézóban ült, csak most sört ivott kakaó helyett, Zidane lefejelte Materazzit, a csapatok nem bírtak egymással, megkezdődtek a tizenegyes-rúgások idegölő percei. Nem tudom ismét elviselni a kudarcot, ez már túl nagy csapás lenne, kezdett újra dobogni a lappangó olasz szív. Ugye közbelép az isteni igazságszolgáltatás, ugye eljő a győzelem, aminek hiánya másfél évtizeddel azelőtt úgy megcincálta a lelkét? A mindent eldöntő tizenegyes előtt a francia pincérlányra tapasztotta a szemét, az egyetlen Másra az olasztengerben. Aztán a csendet eget-földet rázó mennydörgés vágta ketté, repültek a söröskorsók, egy nagydarab legény ölbe kapta az elkeseredett pincérnőt és körbeforgatta a levegőben. Tizenhat év után helyreállt a kibicsaklott világrend, és az egykori gyerek talán életében először érezte bizonyítottnak egy közhely igazságát: azt, hogy mindent ki kell várni.