„Soha nem kifejezetten a száraz, programozói rész érdekelt, hanem mindig is kreatív oldalról közelítettem meg a témát. 16 évesen nagy ’Bűbájos boszorka’ rajongóként csak azt tudtam, hogy szeretnék egy saját weblapot, rá tartalmat és háttérképeket, órarendet, MSN ikont készíteni a sorozatról. Így ismerkedtem meg a Photoshoppal, aztán mivel apukámnak volt fogalma a weboldalkészítésről, elmagyarázta az alapokat, majd kaptam egy könyvet, amit tanulmányozhattam. Illetve sok-sok weblapnak nézegettem a forráskódját, hogy megértsem, mit, miért és hogyan kell csinálni. Akkor ez töltötte ki minden szabadidőmet, folyamatosan szépítgettem, csinosítgattam az oldalamat, újabb és újabb designokat találtam ki és készítettem el. Az elképzeléseim megvalósításához azonban szükség volt arra, hogy képezzem magam és jobban belefolyjak a programozósabb részekbe is. Persze, a mai tapasztalataimmal már tudom, hogy csak épp az egész szakma felszínét kapargattam, de akkor azért igenis menő voltam! (nevet) A gimnáziumi osztályomban én voltam az egyetlen, aki ilyesmivel foglalkozott.

A gimi után aztán egy 2 éves kiadványszerkesztő tanfolyamra jártam, amit nagyon szerettem, majd anyukám ajánlására egy web-programozó suliba iratkoztam be, hiszen a téma már addigra hosszú évek óta érdekelt. Nagyjából 50-en kezdtük el a sulit, amiből csupán 10-en voltunk lányok. Végül 3 lány maradt és a 3-ból csak magamról tudom biztosan, hogy a szakmában maradtam. (nevet) Azt viszont elmondhatom, hogy a suliban sosem ért megkülönböztetés minket azért, mert lányok vagyunk, ugyanúgy bántak velünk mind az órákon, mind pedig a vizsgákon.

A suli után aztán nagy mázlim volt, mert anyukám kolléganőjének a férje éppen webes területen keresett gyakornokot. Így egy próbafeladat és egy állásinterjú után fel is vettek a céghez és azóta is ott dolgozom – immáron 4 éve. Ott azért volt csodálkozás, mivel egy férfi fejlesztő helyére érkeztem. Az első napon úgy is mutattak be, hogy: Ő itt Flóra, az új Dezső! (nevet) Pedig az én feladataim csak részben kapcsolódtak az övéihez, mégis mindenkinek így maradtam meg a fejében. De szerintem ez azért van, mert az emberek általában nem értik ezt a szakmát. Nem tudják, hogy működik egy weboldal. Mitől néz ki úgy, ahogy? Hogy kerülnek oda a szövegek? Mi az, hogy frontend vagy backend? Nincsenek tisztába azzal, hogy valójában hány ember és hány különböző szakma szükséges ahhoz, hogy egy weboldal létrejöjjön, működjön és úgy nézzen ki, ahogy. Persze tudom, én sem gondolkodtam el soha a dolgon, egészen addig, amíg fontossá vált számomra, hogy megértsem. De azért azt le kell szögeznem, hogy ebben a rácsodálkozásban soha nem volt negatív él, inkább csak meglepettség, vagy értetlenség. Azóta már én vagyok a legrégebbi a csapatban, és bár az új kollégák, ha elsőre meg is lepődnek azon, hogy a frontend fejlesztő egy nő, akkor is hamar legyűrik ezeket az érzéseket, mert én ebből általában soha, semmit nem tapasztaltam a közös munka során.

Egyáltalán nem is bántam meg, hogy ezt a pályát választottam, mert tényleg érdekes a webes világ és örülök, hogy valamennyire beleláthatok. De tény, hogy a weboldalak tervezése is közel áll a szívemhez, hiszen a kezdetek kezdetén is ezzel töltöttem szinte minden szabadidőm. Éppen ezért a hosszútávú terveim sem azok, mint amit most csinálok, de szerintem lenne esélyem a két területet egyensúlyban tartani. Hiszen azért elég jól hangzik egy olyan designer, aki az elképzeléseit egyből meg is tudja valósítani, nem?

Ha pedig egészen szabadjára engedhetném a fantáziám, akkor új szenvedélyemnek, a sütésnek szentelném magam. Szívesen elvégeznék egy cukrász képzést és ezen a területen is kipróbálnám magam. Sokszor elképzelem a saját cukrászdám, hogy milyen süteményeket árulnék, milyen lenne a dekoráció. És egy dolog már most biztos: a cukrászdám honlapjának elkészítésével nem lenne sok gondom.”

„A családom és a tanáraim is humán pályát szántak nekem. Azt szerették volna, hogy jogász, tanár, vagy valami hasonló legyek. Viszont úgy éreztem, hogy ez egy érdekes, új terület, ahol majd sok újdonságot tudok kipróbálni. És persze nem titkoltan a pénzügyi szempontok is beleszóltak a választásba, az, hogy mondjuk tanárként nem kereshet annyit az ember. Jók voltak a tanulmányi eredményeim is, így jelentkeztem műszaki főiskolára ’szervezés és informatika’ szakra. A fiúk nagy örömére akkoriban kezdett látványosabban nőni a lány diákok száma. Két szálon futott az informatika oktatás, volt a hardcore programozással járó ’műszaki informatika’ szak, és az én szakom, amit ma jellemzően gazdasági informatikának neveznek. Itt a programozás mellett gazdasági ismereteket is tanultunk, hogy a későbbiekben az üzleti igények és az informatikai lehetőségek közötti kommunikációt segíteni tudjuk. Sok évfolyamtársam így került például project menedzseri pályára.

Én programozóként sosem dolgoztam, viszont csakis előnyöm származott belőle, hogy megismertem ezt a területet, mert ennek köszönhetően tudom, hogy készül el egy szoftver. 1997-ben diplomáztam, majd az ibus-nál kezdtem dolgozni, mint help desk-es. Kezdő mérnökként segítettem az irodában dolgozó hölgyeknek, ha felmerült bármilyen IT-s problémájuk, én segítettem megoldani. Ennek köszönhetően annyira jól megismertem a helyfoglaló rendszert, hogy amikor 2000-ben lecserélték, és kellett egy olyan ember, aki ismeri a régi rendszert is, de tudna javaslatot tenni a tapasztalatok alapján az újra, akkor rögtön én kerültem szóba. Így csöppentem bele a tesztelésbe. A főnökeim elégedettek voltak, nekem pedig nagyon megtetszett a munka, ami akkoriban ez még egy nem is igazán definiált szakma volt. Sőt, talán még szakmának sem volt valójában mondható. Akkoriban merült fel a szoftvergyártás során először az igény arra, hogy ellenőrizzük a terméket, hogy jól csinálunk-e mindent, merülnek-e fel hibák, és így tovább. Vagyis szükség volt olyan emberekre, akik validálják a terméket részeként a gyártási folyamatnak. Ezt csináltam én.

Persze nehéz volt elmagyarázni a cukrász édesapámnak és a könyvelő édesanyámnak, hogy mi is ez az egész, ugyanis fel se merült bennük semmi ilyen, amikor még gyerek voltam. De mivel csak az számított, hogy boldog legyek abban, amit csinálok, így természetesen támogattak.

A kezdetekben én is úgy éreztem, hogy jobban kell bizonyítanom, hiszen tényleg ritkábban vannak jelen a nők ezen a területen. Sőt, el kell mondjam, hogy még ma is több olyan megbeszélésem is volt, ahol én voltam az egyedüli nő. De rossz vagy negatív élményem soha nem volt emiatt.

Vezetőként azt tapasztaltam, hogy a női kollégák jelenléte nagyon sok szempontból hasznos egy informatikai csapatban. Bár szerintem egyénfüggő, mintsem nemfüggő, hogy kinek milyen a munkához való hozzáállása, de azt tapasztalom, hogy a női kollégákban van egy erős bizonyítási vágy, hogy igenis megmutassák a férfiaknak: ez nekik is megy legalább olyan jól. Ráadásul be tudnak hozni egy olyan szemléletmódot a csapatba, ami hatására rendezettebben, precízebben folyik a munka, mivel a nők többnyire szeretik rendben tudni a dolgaikat, legyen szó adminisztrációról vagy akár bármi másról. És például a szoftver tesztelés, ahol sok dolgot kell párhuzamosan csinálni, vagy információkat gyűjteni – kifejezetten fekszik a nőknek. Én is nagyon szerettem és immáron vezetőként is nagyon szeretem csinálni ezt az egészet. Megtaláltam ebben a világban azt, ami tetszik és ami jól is megy.

Ezért minden nőt vagy lányt arra is buzdítok, hogy bátran merje ezt a szakmát választani, bár látom, hogy sokuk sajnos bele se mer vágni. Az én 11 éves lányomat is például nagyon érdekli az informatika, de kevés az önbizalma, mert mindenhonnan azt hallja, hogy ez egy férfi szakma, miközben az anyukája is ebben a szakmában dolgozik. Szerencsére azonban ma már sok jó kezdeményezés van, többek közt az NNG is támogat olyan szervezeteket, amelyek a lányok önbizalmát az IT területén támogatják, segítik. Remélem, hogy ennek köszönhetően néhány éven belül feloldódnak ezek az elavult berögződések és a nők jelenléte természetes lesz az IT szakmában is. És ki tudja, talán az én lányom is köztük lesz.”

„Bár megvannak nekem is a magam csajos dolgai, az azért sok mindent elárul rólam, hogy eredetileg matematikusnak tanultam. Igen, mondhatom, hogy mindig is picit fiúsabb lány voltam. Aztán amikor el is végeztem az egyetemen a matek szakot, ott álltam, hogy munka kéne. A neten el is kezdtem keresgélni, találtam is egy álláshirdetést egy nagy multinál, ami nagyon megtetszett. Egy gond volt csak, hogy sok köze nem volt a matekhoz, ugyanis szoftver mérnököt kerestek. Nagy mázlim volt, első állásinterjúm is volt, ráadásul gyakorlatilag egy teljesen új szakmát kellett volna kitanulnom... Mégis az lett a vége, hogy felvettek. Egy előrehaladottabb gondolkodású cégről volt szó, így bevállalták, hogy kitanítanak. Persze, voltak a matek szaknak olyan részei, amit tudtam hasznosítani, de azért nagyrészt tényleg mindent az alapoktól kezdtem. De belevágtam, mert nagyon tetszett a dolog!

A családom persze nagyon meglepődött a választásomon. Bár ők a matek szak miatt már sejtettek valamit, azt viszont furcsállották, hogy végül ez az IT-s vonal lett belőle. Még ők is azt mondják, hogy ez mégis csak egy fiús szakma, és a mai napig furcsállják, hogy ez nekem ennyire tetszik, de természetesen elfogadják és támogatnak.

Annál a cégnél egyébként a dolgozók 70%-a volt férfi, 30%-a nő, amivel igazából nem is lett volna gond, senki nem is nézett rám furán, mert nő vagyok. Inkább azon lepődött meg mindenki, hogy a csapat, amibe kerültem, kicsit túlreprezentált volt a nőket illetően. Inkább azt láttam, hogy ezen lepődött meg sok mindenki, hogy arányaiban túl sok nő dolgozik egy ilyen férfias területen egy helyen, együtt.

A mostani munkahelyemen még kevesebb nő dolgozik, ám itt jobban szét vannak szórva a nők, így annyira nem számít furcsaságnak. Persze, a sztereotípiák még mindig megvannak, annak ellenére, hogy egyre többen vagyunk nők a szakmában, és mondanom se kell, hogy a mai napig sokszor előfordul velem is, hogy asszisztensnek néznek, vagy HR-esnek... De el tudom képzelni, hogy inkább közrejátszik ebben az, hogy még csak 27 éves leszek, mint az, hogy nő vagyok. De ez már egy másik téma.”