Odáig persze el kellett jutni, hogy békésen üldögélhessek egy kórházban, a naplementét nézve és azon elmélkedve, hogy mi vár rám. Előtte át kellett élnem az állandó fogyás-visszahízás gyötrelmét, az önutálat mélységes bugyrait, a reményvesztettséget és az állandó önostorozást. Kifizetni a tizedik, huszadik gyógyhatású készítményt, edzőt, diétát, csodaturmixot, gyógyszert (utóbbiak közül egyetlen hatott, de azt visszavonták a piacról), szégyenkezve vásárolni ruhát (leginkább online, centik alapján), fekete leplekbe öltözködni… ez volt az életem kb. 20 évig. Na jó, inkább csak 12 évig, szülés előtt még csak molettre hizlaltam fel magam a jojózással, akkor még csak 42-es méretem volt. Onnan tornásztam fel magam a 48-50-es cuccokig a műtét idejére.

De most - vagyis a műtét másnapján - már tudtam: erről a vonatról már nem tudok leszállni, menthetetlenül le fogok fogyni, a kivágott gyomromat már senki nem adja vissza, ezentúl csak annyit eszem, mint egy kisgyerek! Persze épp ez a cél: végre keveset enni, így a felhalmozott, 266 ezer kalóriányi zsírtól megszabadulni, hogy előkerülhessek a zsír alól újra a magam valójában.

Elmesélem, milyen érzés volt az ébredés után, és az első éjszaka étlen-szomjan, voltak-e fájdalmaim. És abba is bepillantást engedek, hogy egy magánkórházban milyen műtöttnek lenni, miként bánnak az emberrel és milyen szórakozási lehetőségek állnak rendelkezésre. Hát, biztos nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy nagyon más, mint egy állami kórházban! Pedig tudom, ezek a nővérek dolgoznak, dolgoztak állami kórházban is, az orvosok mindegyike műt állami intézményben is - tehát a szakembergárda ugyanaz, a kiszolgálás mégis ég és föld!