Miközben a fülszöveget nézegettem, jöttem rá, de hogy hát hiszen én ismerem Zsuzsát: annak idején egy kiadóban dolgoztunk, csak más lapoknál. Utoljára jó tizenöt éve találkoztunk, amikor bevitt a biciklije csomagtartóján a Sziget fesztiválra. (Olyan kapun szerettem volna gyalog bejutni, ahol csak járművel lehetett).

Azóta Zsuzsa három gyereket nevel: egy vér szerintit és két örökbe fogadottat. És mivel rádöbbent, hogy nincs túl sok információ az örökbefogadásról, így az örökbe.hu oldalon rendszerezte az ismereteket, és készített rengeteg interjút örökbefogadókkal, örökbeadókkal, örökbe fogadottakkal, szakemberekkel. Valódi kincsesbányája lett a honlap a témának. Most pedig a legfontosabb interjúkat-ismereteket ebben a könyvben összegezte Mártonffy Zsuzsa. A könyv történetéhez az is hozzátartozik, hogy a koronavírus-járvány miatt a kiadó elhalasztotta volna a megjelenést, de annyi előjegyzés érkezett rá, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel mégis megjelent a kötet, sőt, már után is kellett nyomni.

Az örökbefogadást máig sok titok lengi körül. A kilencvenes évekig jellemzően a gyerekeknek sem nagyon árulták el, hogy nem a vér szerinti szüleik nevelik őket. Ebből lett aztán az a dermesztő szituáció, amit Grecsó Krisztián is megír Vera című regényében: a családra nehezedő titok beeszi magát a lelkekbe. Nagyon fontos, hogy ma már rendszerint a legkisebbeknek is elmondják az igazságot. Ennek folyománya, hogy a gyerekeke aztán családi konfliktus esetén simán hozzávágják az ember fejéhez, hogy „Nem is vagy az apám/anyám!” A kötet egyik tanulsága, hogy ezen természetesen okosan és higgadtan túl kell lépni. Az örökbefogadásra sokan veszteségként tekintenek: az örökbefogadó azért, mert vagy „nem lehet gyereke”, vagy, mert nem az „ő húsa és vére” a kicsi. Az örökbe fogadottban pedig sokszor ott van az érzés, hogy az egész élete úgy kezdődött el, hogy lemondtak róla a „valódi szülei”. A másik véglet, amikor a környezet hősként tekint az örökbefogadókra: milyen nagyszerű, emberbarát cselekedete hajtott végre. A könyv szerint mindkét végleten felül kell emelkedni: az örökbefogadás aktusa egy teljesen normális dolog, és jobban járunk, ha a végletes érzelmeket inkább mederben tartjuk.

Mártonffy Zsuzsa könyve több húron is játszik. Először is: az interjúk, az élettörténetek valóban beszippantják az olvasót. Tompa Andrea író okos szavai, a mélyszegénységben élő, sokgyermekes anya, aki imádja a gyerekeit, de mégis le kell mondani a legkisebbekről, vagy éppen az örökbefogadó apa őszinte vallomása – mind-mind szíven üti az embert. A történetek íve egyre magasabb – ahogy egyre mélyebbre hatol az emberi lélekbe. A csúcspont számomra az a cigány származású örökbefogadott férfi interjúja, aki rasszista családban nőtt fel, és felnőtt korában szembesült roma mivoltával, amikor rátalált igazi szüleire: regénybe illő, a sírás határáig megérintő történet. Ha már csak ennyi lenne az Akinek két anyja van, már megérte volna. Ugyanakkor a szerző tovább viszi az olvasót: a könyv szakértőket is megszólaltat, valamint az utolsó harmad tartalmaz egy örökbefogadási kiskátét, benne minden lényeges és informatív kérdéssel az adoptáció processzusáról. Idén már nem kötelező az örökbefogadást megelőző tanfolyam elvégzése – ez kavart némi jogos botrányt amúgy a közbeszédben –, de van egy olyan érzésem, hogy ez a kötet valamilyen szinten pótolja a dolgot. Aki az örökbefogadást fontolgatja, annak ez a könyv kötelező (de legalábbis melegen ajánlott) olvasmány. Aki nem – annak is.

Híres emberek, akiket örökbe fogadtak: