Ezek az emlékek most bukkannak fel újra, hogy már nekem is gyerekem van.

Köztulajdon?

Sokan számolnak be kéretlen simogatásokról: mintha a terhes has köztulajdon lenne. És mintha mágnesként vonzaná a tenyereket. Valahol megértem: a kezed alatt érezni egy új élet lüktetését - valóban mágikus élmény. És csak egy karnyújtásnyira van. Csak éppen az a pocak valaki máshoz tartozik: egy másik ember testének része, és az a másik ember nem adott mindenkinek felhatalmazást erre a speciális kontaktusra.

Kommentek

Az az igazság, hogy én egyetlen kellemetlen emléket sem tudnék felidézni ezzel kapcsolatban. Soha nem érintették meg kérdés nélkül a terhes hasamat – az már más kérdés, hogy kommentárja szinte mindenkinek volt, aki meglátott. Emlékszem, milyen jólesett, amikor egy büfé előtti sorban egy férfi tréfásan bókolt nekem, és elismerő megjegyzést tett a színharmóniára, amit az aznapi szettemmel megvalósítottam – és egyáltalán nem érintette a terhességemet, pedig akkor már nyolc hónapos magzatot hordtam a szívem alatt.

Kéretlen buksisimi

A kislányommal egyetlen kellemetlenebb esetre emlékszem: egy tömött buszon utaztunk, amikor egy nagydarab és büdös férfi többször is megsimogatta a fejét, amitől a gyerek teljesen megrémült. Nekem, aki – hacsak tehetem – kerülöm a konfliktusokat, eléggé erőt kellett vennem magamon, hogy kifejezzem a nemtetszésemet, de végül rászóltam a férfira: udvariasan megkértem, hogy hagyja abba a simogatást.

Tapintatosabb generáció

Azt kell mondanom, őt kevésbé érik hasonló „atrocitások”, mint az én generációm tagjait annak idején. Talán jobban tiszteljük a gyereket mint individuumot? Tapintatosabbak vagyunk? Komolyabban vesszük az intim határokat? Jobban tartunk a gyerek szüleinek rosszallásától? A családban és a tágabb környezetemben sem jellemző, hogy a gyereket akarata ellenére agyoncsókolgatnák vagy ilyesmi – és én nem is hagynám.

Fordítva

Viszont most eszembe jutott egy fordított eset. Jó néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy nagy családi összejövetelen egy távoli rokon kisfiú odaszaladt hozzám, megölelt és megpuszilt. Már épp meghatódtam volna, amikor láttam, hogy sorban végigölel és -puszil minden jelenlévőt. Ekkor esett le, hogy mindezt a „puszi, ölelés!”- szülői felszólításra teszi. Teljesen lesújtott az élmény. Egyrészt rájöttem, hogy a kedves ölelést és a puszit nem önmagamért kaptam, az nem a mi kapcsolatunkból fakadt természetes módon. Másrészt pedig hirtelen úgy éreztem, hogy a szülők megalázzák ezzel a gyereküket. Hogy arra kényszerítik őt, hogy saját intimitásának határait feloldva, a testével tegyen olyan gesztusokat, amelyeket magától nem tenne.

Elhatározás

El is határoztam, hogy én soha nem fogom ilyesmire kényszeríteni a gyerekemet. Hogy szóval és tettel is azt próbálom majd elősegíteni, hogy megértse és képviselje azt, amit önrendelkezésnek nevezünk.

Összességében arra törekszem, hogy se ő ne tegyen olyasmit, ami kívül esik a komfortzónáján, se vele ne tehessenek meg ilyesmit. Még akkor is, ha ez rám is vonatkozik. Mert néha bizony úgy agyonpuszilgatnám, hogy csak na.