Popeye középmagas, ötven körüli férfi, arca napbarnított, őszülő harcsabajuszt visel és férfias, mély ráncokat. Határozottan beszél, nem kell a hangját felemelnie, hogy odafigyeljenek rá.
„Ti és ti – mutat két-két motorosra – a hátsó bejáratnál cirkáltok. Legyen valaki a motoron, de őrködjetek a kapufeljáró mellett is. Mi pedig – mutat a többiekre – elölről megyünk. Ti a kereszteződésnél vártok, ti pedig a boltnál. A két védő – mutat két emberre, beleértve magát is – megy be Nancyért. Tudjátok, nem akarom, hogy megijedjen” – mosolyodik el zord arcához képest meglepően kedvesen, és a többiek egyetértőn hümmögnek.

Az igazi hősök

Nancy tízéves kislány, mindkét alkarján zsilettpenge okozta, hosszú vágásnyomokkal és cigarettacsikkek emlékét őrző sebekkel. Majdnem két éven keresztül molesztálta és bántalmazta őt az édesanyja új barátja. Még hozzá kell szoknia, hogy van egy tizenöt fős magánhadserege, köztük két személyes őrangyallal, akik ha kell, a nap vagy éjszaka bármelyik órájában ott teremnek, hogy megvédjék a veszélytől. Popeye maga is bántalmazott gyerekként nőtt fel. Először – saját bevallása szerint – „vadmotoros” volt, később azonban megjavult, családot alapított, felhagyott a fél- vagy teljesen illegális tevékenységekkel, de a motorozás iránti szenvedélye megmaradt.

Három gyermek apja volt már, amikor csatlakozott a BACA – Bikers Against Child Abuse, Motorosok a Gyermekbántalmazás Ellen – szervezethez, majd hamarosan az egész Amerikára kiterjedő közösség nevadai részlegének vezetője lett.

„Amikor megtudtam, hogy létezik a BACA, azonnal éreztem, hogy ez az a felvarró (a motorosok bőrkabátra felvarrt közös jelvénye, a hátukon viselik), ami a legmenőbb, amire igazán szükségem van. Mármint – komorodik el – ezt nem érti más, akivel nem történt hasonló. Hogy milyen állandó félelemben élni és nem összeroppanni tőle. Nem mi vagyunk a hősök. Ezek a gyerekek az igazi hősök. Mi csak nagydarabok vagyunk és félelmetesek. Szerencsére.”

De mi az a BACA?

A szervezetet 21 éve, 1995-ben alapította egy John Paul Lilly nevű szociális munkás, aki azóta is a vezetőjük, és a többiek „Főnök” néven emlegetik. Lilly Los Angelesben dolgozott, szabadidejét pedig egy motoros gengben töltötte. Aztán találkozott egy nyolcéves kisfiúval, akit súlyosan bántalmazott a mostohaapja. Az édesanyja nekiindult a bonyolult és hosszú ideig tartó bírósági eljárásnak, de a kisfiú annyira rettegett a bántalmazótól, hogy a házat sem merte elhagyni. John Paul Lilly erre összehívta a haverjait és megszervezte a kisfiú védelmét. Őrt álltak a házuknál, csapatosan kísérték az iskolába, játszótérre:
a bíróságon pedig a nagydarab motorosok testükkel takarták el a gyereket, hogy még ránéznie se kelljen a férfira. A 27 motoros, akik akkor részt vettek a kisfiú megmentésében, folytatni akarták a munkát. Az esetnek hamar híre ment, megjelentek az újabb védelmet kérők, de az újabb csatlakozni vágyók is. Azóta már az USA minden államában nagy erőkkel működik a BACA, ahogy Izlandon, Németországban, Ausztráliában és Új-Zélandon is. A szervezet növekedésével a tevékenységi körük is bővült. Tisztán és pontosan lefektették a szabályaikat a gyerekek védelmére, de közben Lilly rájött, hogy a munkájuk nem fejeződhet be ennyivel. Ezért – bár ők maguk önkéntesek – folyamatosan olyan pénzügyi források után kutatnak, amelyek révén segíthetik a traumatizált gyerekek pszichológiai, terápiás gondozását is. Minden egyes családot, minden egyes gyermeket külön-külön eljárás illet, és egészen addig mellettük állnak és nem hagyják cserben őket, amíg ezt a bántalmazott gyerekek igénylik.

Civilek? Ez biztonságos?

Mivel a BACA-t egy profi szociális munkás alapította és tartja kézben ma is, ismeri a szociális munka módszereit, alkalmazza őket és ragaszkodik hozzájuk. A BACA szigorú belső szabályzatot állított fel a tagok átvilágítására, a munkamódszerükre,
a megóvandó családok, gyermekek és persze a tagok biztonságára vonatkozóan.

Először is, ha valaki csatlakozni akar a BACA-hoz, három hónapos érzékenyítő tréningen kell részt vennie, ahol megismertetik mindazzal, ami vár rá: a traumával, a pszichológiai alapokkal, a jogokkal, a törvényekkel, amiket be kell tartani. Meg kell tanulniuk kommunikálni
a különböző hatóságokkal, akik állami segítséget tudnak nyújtani. Ezt a képzést az egyes területek képzett szakemberei tartják, akik nagy örömmel működnek együtt velük. „Nem vagyunk erőszakszervezet – fejti ki Doc, a szervezet egyik utah-i vezetője egy interjúban. – Védelmet nyújtunk, és az erőszakkal szemben nulla toleranciát gyakorlunk. Nem lehet nálunk fegyver. Semmiféle önbíráskodás nem történhet, még ha a legdermesztőbb sztorikkal szembesülünk is. Ha valamelyik bántalmazó a családra vagy ránk támad, természetesen hatástalanítanunk kell őt. De minden további a rendőrség, a bíróság dolga.”

Miközben a csatlakozni kívánó leendő önkéntes tréningen vesz részt, a BACA tagjai alapos, ujjlenyomat-alapú nemzetközi vizsgálatnak vetik alá a múltját, s ebben a rendőrség segíti őket: senkit nem vesznek fel, akinek köze van szexuális jellegű vagy bármilyen erőszakos bűncselekményhez. A felvétel után pedig szigorú hierarchia uralkodik a csapaton belül, pontos és betartandó szabályokkal, mint például a havi rendszeres képzés, a szabadidő egy bizonyos részének felajánlása, az alkohol tilalma a gyűléseken és a folyamatos, utólagos ellenőrzés.

Azt gondolnánk, hogy nem a legjobb ötlet egy marcona motoros bandát állítani egy erőszakot átélt gyerek elé. De az igazság az, hogy a gyerekek – különösen a sérült gyerekek – nagyon érzékenyek a segítő szándékra: azonnal elfogadják a támogatóikat, és úgy tekintenek rájuk, mint nagy, erős, megbízható harcostársaikra. „Nancy megölelt és azt mondta, a bácsi (aki bántalmazta) félelmetes volt. De én még félelmetesebb vagyok. És ez így van jól” – mondja Popeye elégedetten.

Lányok a parkolóban

Térjünk vissza ehhez a Nevada állambeli parkolóhoz. A motorosok mögött, kicsit hátrébb, nyolc–tíz különböző színű, hatalmas kamion parkol. Sofőrjeik
a vezetőfülke nagy, széles ülésein fekve töltötték az éjszakát, csupán pár órás alvást engedélyeztek maguknak, hogy aztán továbbhajtsanak az áruval, keresztül-kasul szelve Amerikát: a modern idők gőzmozdonyai. A vezetők hozzászoktak ehhez az életformához: a végtelen utakhoz, a monotonitáshoz, melynek unalmát egy-egy út menti kút vagy étkezde látványa szakítja meg. Vagy alulöltözött lányoké. Akik ritkán idősebbek 18 évesnél.

A világ talán minden táján ismerős a kamionos parkolóban strichelő lányok alakja, nem véletlenül tartanak néha nálunk, Budapesten is, különböző szórakozóhelyeken „kamionosok és kurvák” (sic!) partit, merő „jófejkedésből”. Ilyenkor minden résztvevő önként és vidáman öltözik fel a legkihívóbb, szexi ruháiba. Csak éppen azt felejtik el, hogy a kamionosokra váró lányok többsége általában nem ilyen vidám, és egyáltalán nem önként teszi azt, amit tennie kell.

A Truckers Against Trafficking (Kamionosok az Emberrablás Ellen) nonprofit szervezet egyik oktatóvideójában egy sápadt arcú lány, Shari ül egy kerti asztalnál. Előrehaladott a terhessége, úgy a nyolcadik hónapban járhat, a vonásai azonban fiatalosak, még szinte babásak. Az unokahúgával együtt rabolták el és kényszerítették prostitúcióra. A felvételen 15 éves. „Egy csomó lány volt ott, és miközben az unokatesómat elvitték, és hallottam, hogy a nevemet sikoltozza, a többi lány lefogott, amikor oda akartam szaladni és sírva mondták, hogy ne menjek, mert bántani fognak engem is, őt is. Nem tudhattam, hogy ha ellenkezem, mit csinálnak vele. Mi van, ha pontosan tudják, hogy hol lakik a családunk, és bosszút állnak? Így sodródtam bele az egészbe, és egy idő után nem mertem volna segítséget kérni.”

Modern rabszolgaság

A rabszolgaság az egész világon általános intézmény, nem csak az Iszlám Államnál, hanem olyan, magukat fejlettnek gondoló országokban is, mint Amerika – vagy mint Magyarország. 2015-ben mi például a világrangsor „előkelő” 41. helyén álltunk rabszolgatartás tekintetében (ami majdnem 23 ezer rabszolgát jelent!), míg Amerikában csak az évente elrabolt és szexrabszolgaságra kényszerített lányok száma meghaladja a 600 ezret. Ne feledjük, hogy mindig
a gyengékből és kiszolgáltatottakból lesznek rabszolgák, akik mind egzisztenciálisan, mind pszichésen képtelenek vagy csak nagy ritkán képesek a segítségkérésre, és lelkiállapotukat a bántalmazással és megfélemlítéssel szinte emberfeletti rettegéssé lehet fokozni. A parkolóban, vagy akár a nagy magyar alföldön a szemétégető mellett falatnyi miniszoknyában feszengő kamaszlány nem azért nem fut el a bántalmazótól, mert élvezi a helyzetet, hanem mert halálosan retteg attól, hogy rabszolgatartója mit tenne vele, ha elkapná.

„Nem hiszem el, hogy a férfiaknak, akikkel lefeküdtem, ne tűnt volna fel, hogy mennyire félek, miközben mosolygok – folytatja az interjút, hasát simogatva Shari. – Aztán jött egy férfi, akitől a szokásos módon megkérdeztem, akar-e szexet, olcsón. Rám nézett, és megkérdezte, hány éves vagyok. Csak bámultam rá, aztán elfutottam. A torkomban dobogott a szívem. Nem mertem elmondani senkinek. Semmi másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy lehet, hogy megmenekülök, de az is lehet, hogy előbb halok meg.”

Shari megmentője a TAT egyik érzékenyítő képzésén vett részt, és tudta, hogy mi a protokoll akkor, ha fiatalkorú prostituáltat lát, akit munkára kényszerítenek. Nem saját maga vette kézbe a dolgokat: feltűnés nélkül elhajtott a parkolóból, és a hasonló vészhelyzetekre fenntartott egyik hotline-on részletes leírást adott Shariról, az autóról, ami mögé elbújt, a rendszámáról, a parkoló környékén lévő emberekről. Shari fél órán belül szabad volt: ezzel az egy telefonnal pedig egy olyan bűnbandát sikerült felgöngyölíteni, amelynek 31 tagja ellen indult eljárás, a szövetségisek pedig hét másik elrabolt kiskorút szabadítottak ki.

Folyamatos vándorlás

A TAT mindegyik anyaga felhívja a figyelmet arra, hogy az emberrablás és a szexrabszolgaságra kényszerítés nem egy személy hirtelen felindulásból elkövetett erőszakos cselekedete, hanem precíz és pontos, mondhatni üzleti folyamat. Éppen ezért azoknak a kamionosoknak, akik segíteni akarnak, elővigyázatosnak és felkészültnek kell lenniük: a közreműködés itt sem jelenthet önbíráskodást, hanem a hatóságok értesítését,
a megfelelő protokoll szerint.

„Meg kell érteni, hogyan működik a gépezet. Elrabolják a gyerekeket, majd valahol betörik és betanítják őket a munkára. Aztán továbbviszik őket. Sosem maradnak túl sokáig egy helyen ahhoz, hogy az áldozatok segítséget merjenek kérni. Nem maradnak elég ideig ahhoz, hogy a helyiek észrevegyék őket, szánalmat érezzenek irántuk és segítsenek nekik. Ezek a gyerekek folyamatosan vándorolnak, akár a kamionosok, csak nem saját jószántukból... Éppen ezért talán pont a kamionosok azok, akik fel tudnak figyelni rájuk. Három és fél millió kamionsofőr van Amerikában. Ez egy egész hadsereg – mondja egy interjúban Kendis Paris, a TAT programigazgatója, a TAT alapítójának lánya. Ebből a három és fél millió emberből eddig 214 ezren fordultak meg valamelyik képzésünkön – de szándékunkban áll elérni valamennyiüket.”

A TAT folyamatos képzést tart, együttműködve különböző szervezetekkel és szállítócégekkel (a Walmarttól a Fedexig), hogy minél több kamionoshoz eljusson az üzenet: Get involved! (Ne fordulj el!) Fennállása óta majdnem 1800 hívást kaptak, a szövetségi ügynökök 744 áldozatot mentettek meg, közülük 249-en voltak kiskorúak: mindegyikük életének záloga egy jóindulatú tekintet és egy telefonhívás volt.

„A nevét sem tudom annak a kamionosnak – mondja az interjúban Shari. – Az arcára emlékszem. Ahogy rám nézett, az másmilyen volt, mint ahogy a többi férfi nézett rám, akikkel szexelnem kellett. Attól a tekintettől visszakaptam az életet és a reményt.”

Hat film, ami a kisember dicsőségét hirdeti!