Elszánt, kemény, ellentmondást nem tűrő, sokszor kétségbeesett tekintetek, egyre mélyülő ráncok a homlokokon, tőmondatokból álló dialógusok, véres jelenetek a nehezen kivehető, elmosódott háttérben és markánsan felerősített zörejek – ez eddig a Saul fia is lehetne, nem igaz? Hát nem, az rögtön kiderül, hogy ezt a filmet nem lehet úgy nézni, mintha a rendező előző alkotása nem kapott volna Oscart. Vagyis úgy látszik, Nemes Jeles László (a Napszállta főcímében és stáblistájában a Jeles név nélkül van kreditálva) és csapata, az élén Zányi Tamás hangmérnökkel, Erdély Mátyás operatőrrel, Matthieu Taponier vágóval és a 2018 februárjában elhunyt Melis László zeneszerzővel megtalálta a maga filmnyelvét. Amiben a cselekmény és annak atmoszférája a főhős arckifejezéséből, testtartásából, valamint az őt körülvevő, sokszor észrevétlenül zenévé összeálló hangeffektekből derül ki sokkal inkább, mint abból, hogy egész pontosan kik a szereplők, milyen a karakterük, mi a múltjuk, milyen nyelvet beszélnek, milyen történelmi időket élünk, nappal van-e vagy éjszaka. Ezek is kiderülnek, nagy vonalakban, de a háttérben maradnak.

Pedig a Napszállta helyszíne nem koncentrációs tábor, hanem egy 1910-es évekbeli, fiktív pesti kalapszalon és annak klientúrája, a bécsi császári udvartól kezdve – maga Sissi is megfordult itt egyszer! – a meglehetősen sok szállal hozzá kapcsolódó alvilágig. Nem csak a szofisztikált kalapkreációk, de a ruhák (a jelmeztervező, Szakács Györgyi újonnan csatlakozott a stábhoz) is különleges figyelmet kapnak a képkockákon, például amikor a szalon fiatal varrónői új ruháikat próbálgatják, mert a közelgő bálon egyiküket ki fogják választani a bécsi udvar számára. Persze a leginkább a hősnő, Leiter Írisz (Jakab Juli) kalapjára, kontyára, cérnakesztyűjére és harmonikázva felhajtott gallérjára esik a fókusz (kíváncsi vagyok, lesz-e ebből a gallérviseletből ikonikus divatkellék, de a Napszállta-kiegészítők elemzését a továbbiakban most már tényleg meghagyom az InStyle-nak). Illetve arra, ahogy rohan, szökik, vergődik, kisurran, evez, esik, kel, settenkedik a sötét sikátorban, szembesül tucatszámra „ne jöjjön ide többet, kisasszony” elutasításokkal, dacol mindenféle veszéllyel, a szalontulajdonos Brill úr (Vlad Ivanov) intrikázásával, csak hogy megtalálja a bátyját, akinek a létezéséről a film első tíz percében értesült, és ezalatt foszlik, elvész, gyűrődik, szakad, bomlik, koszolódik, mármint ami az outf... a toalettjének egyes darabjait illeti.

Kalapszalon ide, nyüzsgő posztmilleniumi nagyváros oda, háború előtti boldog békeidők amoda, Nemes László ezúttal is mindent megtett, hogy ne „szép filmet” csináljon, és hogy pontosan olyan keményen ússzon szembe az árral, mint amilyen hévvel söpri le magáról immár a második hőse is az elutasításokat. Ráadásul ezúttal még direkt akadályokat is állít maga elé romantikus zsánerekből, a szigorú, de-azért-neki-is-van-szíve árvaházigazgatónőtől (Balsai Móni) az ópiumpipát szívó, félőrült, öt éve feketében járó özvegy grófnőn át a besütött hajú masamódlányokkal (külön felhívnám a figyelmet Dobos Evelin alakítására a szalonvezető szerepében) táncoló labanc főnemesekig. Szinte hallom, hogy kedves néző, én igenis el tudnék menni akár Jókai Mórig és tovább Habsburg-romantikában, ha akarnék, de jusztse!, mert pont ez a lényeg, hogy mi minden bűzlik és gennyezik a csipkeblúzok és a békésen klippklappoló lópatkók mögött, a betyárlegendákról nem is beszélve, mert azok alapjául, teszem azt, egész egyszerűen egy korabeli maffiahálózat szolgál, politikai összefonódásokkal meg lánykereskedelemmel meg mindennel. Szerencsére a rendezői suttogást elnyomják a fények, közeliképek, háttérzajok, amelyek, mint a Saul fia óta tudjuk, fontosabbak, vagy legalábbis hangsúlyosabb szerepet kapnak Nemes László képkockáin, mint a történet. Az atmoszférák, a nézések, a pillanatnyi érzelmi reakciók fontosabbak, mint az eleje, közepe, vége. Rémálomszerű kosztümös thriller poszt-posztmodern kiadásban, akinek blúza, próbálja fel bátran.