Muszáj mindennek a jó oldalát néznem? Ezekben a nehéz időkben is?

lelkem,psziché,pozitív,muszáj Forrás: Getty Images
Hasznosak-e most a pozitív mantrák? Biztos, hogy mindenkinek erre van szüksége? Miért fontosabb megérteni az érzéseket, mint megmondani a tutit?

Úgy terveztem, hogy ezt a cikket azzal kezdem, hogy könnyedén kijelentem, hogy én amúgy optimista vagyok. Vagy pesszimista. Hát ez az. Végül is, melyik is? Szeretem magam pozitívnak gondolni, és hajlamos vagyok felfedezni valamiféle összefüggést aközött, hogy ha megfogalmazom a vágyott jót és bízom a bekövetkeztében, akkor nagyobb eséllyel bekövetkezik. Ezzel együtt… Arra jöttem rá, hogy a várható események negatív forgatókönyvét sokkal-sokkal könnyebb elképzelnem, mint a pozitívat. Mintha a derűs szcenárió vizionálása munka lenne, a lelki horrormozi pedig automatikusan, az ösztönök és az ősi érzékelés szintjén (képek, hangok, illatok) kúszna be. Hát, szóval talán mondjuk úgy, hogy olyan pesszimista vagyok, aki annyira szeretne optimista lenni, hogy néha sikerül neki.

Mostanában különösen sokat gondolkozom a pozitív és a negatív hozzáállás jelentőségén. Biztosan ti is sok mantrába, jótanácsba, tanulságba belefutottatok azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene létezni ezekben a nehéz időkben. Némi ellenállást tapasztalok belül. (Bár vannak kifejezetten hasznos szösszenetek is.) És szembejött két olyan olvasmány, ami felszabadítólag hatott rám.

1. A pozitív pszichológia nem való mindenkinek

Az egyikben egy atlantai pszichológus, Scott Lilienfeld veti fel azt, hogy a pozitív pszichológia nem való mindenkinek.

Habár a pozitív pszichológia kifejezést már Abraham Maslow is használta 1964-ben, széles körben akkor vált ismertté, amikor 1998-ban Martin Seligman, az Amerikai Pszichológiai Szövetség akkor elnöke bevezette a köztudatba. A pozitív pszichológia képviselői úgy vélik, a pszichológia túlságosan is a mentális betegségek, a problémák, az emberi személyiség sötét oldalára koncentrált, és szükség volt egy olyan irányzatra, amely az élet napos oldalának is figyelmet szentel: a boldogságra, az emberi személyiség erősségeire, az empátiára.

Lilienfeld két csoportot emel ki:

1. A defenzív pesszimisták

Biztosan neked is van emléked olyan egyetemi csoporttársadról, aki, miután két hete nem aludt a szorongástól, a vizsga előtti pillanatig hajtogatta rögeszmésen, hogy meg fog bukni, majd kijött egy ötössel. Na, ő a defenzív pesszimista: védekező mechanizmusának része, hogy a negatív forgatókönyvre készül. Mint Julie Norem pszichológus mondja A negatív gondolkodás pozitív ereje című könyvében, a defenzív pesszimista számára az eljövendő kihívások feletti aggódás egy életmód. Egyben a lehetséges szerencsétlenségekkel való egészséges megküzdési mód. Norem kiemeli, hogy amikor a defenzív pesszimistát megfosztják pesszimizmusától és arra „kényszerítik”, hogy mindennek csak a jó oldalát nézze, akkor tulajdonképpen kihúzzák a lába alól a talajt.

(Miután ezt olvastam, rájöttem, hogy közelről ismerek egy defenzív pesszimistát. Emlékszem egy esetre, amikor rávilágítottam, hogy attól tartok, ő boldogtalan, hiszen a szorongásai, aggodalmai alapján erre következtettem, de ez a feltételezésem teljesen meglepte a szerettemet. Mint kiderült, egyáltalán nem boldogtalan, hanem egyszerűen így működik, amit nem is tudatosít. Azt is megfigyeltem, hogy szorongásai és a bénító, sötét víziói ellenére valódi vészhelyzetben rendkívül józanul, gyorsan és hatékonyan cselekszik.)

2. Alacsony önértékelésű személyek

Joanne Wood, a Waterloo-i Egyetem munkatársa a csapatával megvizsgálta, hogy vajon valóban működnek-e a pozitív én-állítások („Elég jó vagyok”, „Szeretnek az emberek” és társai). A válasz nem is olyan egyszerű. A már amúgy is magas önértékeléssel rendelkező emberek egy pozitív mantrától jobban érezték magukat. Igaz, pont ők azok, akiknek a legkevésbé van szükségük efféle belső megerősítésre. Ám az alacsony önértékelésű emberek rosszabbul érezték magukat a pozitív mantrák ismételgetésétől, talán azért, mert annyira nyilvánvalóvá vált a különbség aközött, amilyennek érezni szerették volna magukat és aközött, amilyennek valóban érezték magukat.

Nos, tulajdonképpen nem érzem úgy, hogy ez a két vizsgálat rólam szólt volna, mégis, egyszerűen felszabadított már a gondolat is, hogy NEM MUSZÁJ feltétlenül pozitívnak lenni és csak a jót várni, mindig, minden körülmények között.

2. Korrigálás előtt kapcsolódás

A másik gondolatsort a gyerekneveléssel kapcsolatban olvastam. Három szóban így lehetne összefoglalni a lényegét: „korrigálás előtt kapcsolódás”. Tehát mielőtt egy negatívnak vélt viselkedésre reagálnál (büntetnél, kiabálnál, abbahagyásra szólítanál fel stb.), derítsd fel a viselkedést kiváltó érzést (dühöt, tehetetlenséget, csalódottságot stb.), fogadd el és osztozz benne (guggolj le, hallgasd meg, öleld át, mondd, hogy megérted stb.).

Lehet, hogy távoli az analógia, mégis eszembe jutott most ebben a felnőtt helyzetben is, ami arról szól, hogy hogyan éljünk túl egy világjárványt, az életterünk korlátozását és az ezekből fakadó szorongató érzéseket. Hogy mielőtt egymást mindenáron pozitív mantrákkal bombáznánk és máris tanulságokat akarnánk levonni és megmondani, hogy mit kellene, talán megállhatnánk egy kicsit, és akár hagyhatnánk is, hogy ki-ki átélje a döbbenetet, a félelmet, a veszteséget, az aggódást – mindazt, amit nagyjából az egész emberiség átél most. Aztán persze jó, ha segítünk egymásnak felállni. Csak semmi ne legyen muszáj.

Hagyjatok egy kicsit lógva. Mindjárt jövök!

Azért a frappáns és felemelő idézeteket, amelyekben nincs semmi nyomasztás, szeretem! Olvasd el 12 kedvencünket!