Amihez mindenkinek köze van

Alfa generáció ide vagy oda, a klasszikus oktatásügyi modell a mai napig alig változott. Egyetértünk, ugye? Az egyik oldalon tudásszomjas diákok, a másikon pedig nevelni-okítani vágyó tanárok állnak. Ők mindannyian bejárnak egy iskolának nevezett épületbe, ahol szinte naponta találkoznak egymással, majd néhány év múlva – remélhetőleg sikeres végkifejlettel - szépen elválnak útjaik.

Abban azonban már közel sem értünk egyet, hogy ez kívánatos-e ilyen formában, avagy elavult. Hogy mi is a pedagógus szerepe a 21. század elején. Hogy milyen és mekkora ismeretanyagot kellene átadni, megszabni, szabályozni fölülről-középről-alulról. Az Állampolgárnak mindig van néhány magvas, és általában kritikus hozzáfűznivalója, mit is kapnak pontosan a diákok az iskolától, hogyan kéne fegyelmeznie vagy épp ellenkezőleg, kedveznie a tanároknak, vagy mi az a tudás, amit a növendékek felnőve és a világba szabadulva kamatoztathatnak majd. S ráadásul joguk van hozzá. Hiszen az ő gyerekeikről van szó.

Az oktatás tehát: közügy, ebben tényleg egyetérthetünk. A katasztrofálishoz közelítő állapotok egy ideje a közbeszéd kedvenc témáját képezik, megnyugtató megoldás híján azonban mégis csak a káosz és a bizonytalanság nő egyre biztosabban. S mindez persze nem az oktatással „fölülről” foglalkozók hátán csattan elsősorban, sokkal inkább a tanulókén és pedagógusaiként.

Robbanás előtt

Az iskola mifelénk leginkább egy lőporos hordóra hasonlít, kevéssel a végső explózió előtt. Olyan külső, és főként belső konfliktusokkal terhelte meg a valóság, amit korábban elképzelni sem tudtunk volna. Mindez igen könnyen átélhető, ha az ember besétál valamelyik oktatási intézménybe valamelyik hétfő reggel.

Ez már rég nem a második otthon. A diákzsivaj a pandémia miatt a felére csökkent, a tanári szoba sivár. Mindenki betegszabadságon vagy karanténban van, a digitális témahetek ötletére a minisztérium mégis kategorikusan nemet mond. Azt a tanárt, aki valamilyen csoda folytán bent rekedt, jutalmul túlórával dobják meg. Természetesen ingyen, mert a helyettesítésekért pénz nem jár. A néhány lézengő pedagógus feszült, kedvetlen, tudja, hogy arra is igent illik mondania, amire nem akar, és amit nem lenne kötelessége elvégezni. Miközben hiábavalóan küzd az orientáció tökéletes hiányával, pontosan tudja, hogy presztizse mélyen a béka segge alatt van, és hogy a társadalom – hathatósan megtámogatva a politika karaktergyilkos taktikájával - már rég nem azt gondolja róla, hogy ő a küldetéstudatos Mr. Keating a Holt Költők Társaságából – ha gondolta valaha egyáltalán.

A tanár sokkal inkább a „ baloldal” ügynöke és dróton cibálható bábja, egy renyhe, extra szabadsággal felturbózott, pénzéhes, ugyanakkor vacak fizetéssel is bármire rákényszeríthető balek, olyan véglény, aki belső erőt ambicionál ugyan, de életképtelenség miatt hatalmi tébolyát fiatalkorúakon tudja csak kiélni. Persze azért dolgozzon kitűnően ebben az ellenséges légkörben: tanítson, javítson, adminisztráljon hiba nélkül, legyen korszerű és rugalmas, de a klasszikus ismeretanyagot se felejtse ki, odaadóan szeresse diákjait és tanúsítson türelmet akkor is, ha nem kooperál vele senki, tűrje el az elkerülhetetlen bokszzsák-szerepet, de emellett legyen szigorú, igazságos és következetes, és ápoljon jó kapcsolatot a minisztériumi csinovnyikoknak szintén kiszolgáltatott főnökével, aki a rendszer logikájából adódóan kénytelen – bár nem akarja - újra és újra megszívatni, és még sorolhatnám. Megtippelni sem merem, hány tanárember fejében fordul meg most a végleges pályelhagyás gondolata. Mert ez a gondolat eddig sem volt kósza szellet, és a szisztematikus kivéreztetés hatására egyre izmosabb és izmosabb lesz.

Mégis, hogyan lenne lehetséges ilyen körülmények között Mr. Keatingnek maradni? Ordító közhely, de vitatni nehéz: néhány év vagy évtized, és tényleg nem marad szakember, aki tanítaná a gyerekeket.

Volt-e a sztrájknak értelme?

A hétfői figyelmeztető nem adta vissza a hitemet, gondolom, másét sem, de úgy kellett ebben a világvége hangulatban, akár egy falat kenyér.

Sztrájkbizottsági tagként az elsők között adtam a nevem egy olyan ügyhöz, amit a minisztérium nem legalizált – miért is tette volna. Sőt, kijelentette, hogy lesznek következményei. (Őszintén szólva alig várom, hogy megtudjam, mik lesznek azok.) Nálunk régóta félévi értekezlet volt kitűzve erre a hétfőre, a vezetőség végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy 10 órára tolta a kezdést. Így 8 és 10 között az ember nyugodtan betolhatta a nevét abba a mappába, amivel a cselekvők statisztikáját gyarapította.

Rendhagyó és meglepő helyzetekből sem volt hiány. Együtt kellett működnöm a bizottságban olyan kollégával, akivel nemrég életfelfogásbeli különbségekből adódó éles konfliktusom volt: ironikus pillanatokat szült, de működött. Befele menet találkoztam az utcán egy másikkal, aki politikai-ideológiai szempontból nem is állhatna tőlem távolabb, mégsem volt számára kérdés, hogy felkel, és beutazik munkabeszüntetni. Láttam embereket, akikről nem feltételeztem, hogy be „mernek” jönni a szigorú minisztériumi parancs ellenére – de eljöttek, aláírtak. Olyan is volt, akit viszont hiába vártam, pedig biztos voltam a tettrekészségében. Ráadásul el kellett viselni egy nemtanár dolgozó beszólását is, aki először nem értette, miért jövünk be ilyen korán, és amikor az okot megtudta, utánunk szúrt egy „baloldal”-szitokszót.

Sokan nem jöttek el tehát – a fele. Félnek, passzívak, fásultak, cinikusak, jó nekik így, nem akarják megtagadni a pártot, akire szavaznak. Sok oka lehet, eszem ágában sincs rákérdezni, vagy pálcát törni felettük. Ötven százalék volt jelen. Vajon elég lehet-e ez bármire is, muníciógyűjtésre március 16-ig, alkupozícióra, szemléletváltásra, némi friss levegőre? Igen, talán nem volt még átütő erő. De legalább arra rámutatott, hogy pártállástól, temperamentumtól, egyéni szimpátiától és személyes érdektől függetlenül is közös platformra tud kerülni néhány „életképtelen” ember, ha úgy érzi, itt az idő cselekedni végre, különben végleg eltűnnek a történelem süllyesztőjében.

És ez is valami.

Nézz igényes filmeket az iskoláról!