Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg először.

Már a rózsaszín köd és a párkapcsolati szimbiózis időszakában előfordulhatott, hogy valamiről nem tudtál vele beszélni. Szebbnek akartad magad láttatni a valóságosnál? Megijedtél, hogy mit fog szólni, hogy neked ilyen szenvedélyeid, gondolataid, félelmeid, vágyaid vannak? Meg akartad kímélni valami olyan tehertől, ami téged erősen nyomott? Nem akartál szembenézni egy rossz érzéssel, amit ő okozott benned, inkább nem kérdeztél rá, miért tette? Nem bírtad volna elviselni, hogy haragudjon valakire, aki téged bántott, de akihez te mégis erősen kötődtél? Vagyis jobbnak láttad, hogy nem beszéltek számodra fontos dolgokról. Netán próbálkoztál vele, de rosszul reagált? Elütötte valami felszínes megjegyzéssel? Nem értette, mi esett neked rosszul? Annak adott igazat, aki téged megbántott? Kioktatott, mit kellett volna tenned? A lényeg, hogy olyan módon kezelte az érzéseidet, amellyel elültette benned az idegenségérzés magvát.

Annak megosztása, hogy ki mit hogyan él meg, a legfontosabb egy párkapcsolatban – hangsúlyozza Adrigán Erzsébet pszichoanalitikus, párkapcsolati szakértő, gyerek-pszichoterapeuta. Az érzelmek megbeszélése önmagában is garantálja, hogy a másikat évek múltán sem érezzük idegennek, hanem a társunk tud lenni.

– Egy olyan pár példája jut eszembe – folytatja szakértőnk –, akiknek a kapcsolata amiatt kezdett megromlani, hogy a férj nem akarta látogatni súlyos betegség miatt ágyban fekvő anyukáját. Hetekig felé sem ment. Ez a probléma erkölcsi szinten tudott csak megjelenni a feleségben, nem beszélték meg, hogy miért nem megy, hanem csak azt, hogy ilyet nem lehet csinálni. Így mindketten magukra maradtak, hiszen aki nem volt képes menni, nem tudta az érzéseit megosztani a másikkal, aki pedig a parancsot kiosztotta, hogy ilyet nem lehet csinálni, az is egyedül küzdött a negatív érzéseivel. Aki valamit nem akar, miért nem akarja? Milyen érzés lenne? Aki nagyon akarja, az mit vár tőle? Ezeknek az érzéseknek a kibeszélése után tud megindulni az egyezkedés a másikkal.

De ha a saját feltételezéseinket, elvárásainkat ragasztjuk a másikra, akkor elmulasztjuk a lehetőséget, hogy megértsük, hogyan működik.

Az érzések megosztása sok helyzetben azért nehéz, mert ezeket sok külső járulékos tényező terheli meg. „Hat éve jöttünk össze a párommal – meséli az 56 éves Krisztina. – Kettőnknek összesen öt gyerekünk van, de csak a férjem egyik fiával élünk együtt, a többiek már kirepültek. Mivel kezdettől nagyon különböztek a nevelési elképzeléseink, kialakult, hogy a másik gyerekével kapcsolatos problémákról, konfliktusokról csak bizonyos határig nyilvánítunk véleményt. Mostanra oda jutottunk, hogy a férjem sem beszél a gyerekei miatti fájdalmairól, és én sem. Amikor a magam gondjairól elkezdtem volna beszélni, a férjem mindig ideges lett, hogy mégis mit várok, hát ilyenek a gyerekeim, ne foglalkozzam a dolgokkal. Úgy éreztem, jobb, ha nem beszélek az érzéseimről, mert úgysem értené, és csak a gyerekeimmel kapcsolatos ellenérzéseit táplálnám. Viszont így éppen az életem legfontosabb kérdéseiről nem tudok vele őszintén beszélgetni.”

– Gyakori, hogy az egymást szerető pár egyik tagja rosszul tűri és kerüli a konfrontációt, s feszült lesz olyan helyzetekben, amikor harag, fájdalom keletkezik – magyarázza Adrigán Erzsébet.

A másik ilyen esetekben esetleg szabadabban tudna nyilatkozni, ha lenne befogadó. De ha elkezdene egy olyan házastársi helyzetet megbeszélni, amelyben neki valami rosszulesett, a párja esetleg ezt már a váláshoz vezető út első lépéseként érzékelné. Egy asszony feszültnek érezte magát attól, hogy társaságban a férje más nőket nézeget. Amikor ezt próbálta elmondani, a férfi elintézte annyival, hogy „ne légy féltékeny”. Ezzel őt egyedül hagyta a félelmével és azzal a tapasztalással, hogy a férjét nem érdeklik az ő érzései. Pedig sokszor nem is erről van szó, hanem mondjuk arról, hogy a másik egy veszekedő családban nőtt föl, és megszokta, hogy kimeneküljön a konfliktushelyzetekből. Aki ilyen családi mintát hozott, azt nehéz lesz arra szoktatni, hogy ne pánikoljon, képes legyen kezelni negatív érzéseket, ne üsse el üres szentenciákkal annak az érzéseit, aki elkezdett kitárulkozni.

Önmagában a stresszes életforma is megnehezíti, hogy legyen erőnk, türelmünk az érzéseinkről beszélgetni. Hogyan lehet ezt úgy rutinná tenni, hogy a másik iránti érdeklődés ne a „Mi volt veled ma?”, „Semmi különös!” párbeszéd üres frázisaivá silányuljon? A pszichológus szerint egyszerűen időt kell szánni a másikra. - Egy fiatal nő mesélte – hivatkozik egy páciensére -, akinek nagyon zárkózott volt a férje, és ő emiatt sokat szenvedett, hogy megfogadta ezt a terápiás tanácsot, hogy minden este beszélgessenek, miután lerakták a gyerekeket. Legalább egy hétig nem kapcsolták be addig a tévét, míg meg nem beszélték, hogy kivel mi történt és hogyan érezte magát aznap. A férjének ez akkor annyira megtetszett, hogy rá is szoktak, és amikor egyszer pár napon keresztül elmaradtak az esti beszélgetések, ő maga reklamált.

Gyakori jelenség az is, hogy a házastársi beszélgetések amiatt maradoznak el, hogy a páros egyik tagja elpanaszolja a sérelmét, amit a másik nem érez jogosnak, így nem képes vele együttérezni. A pszichológus azt tanácsolja, tartózkodjunk attól, hogy az első pillanatban elkezdjünk igazságot osztani. Próbáljunk csupán együttérezni, és amikor már enyhült a feszültség a másikban, akkor értékelni a történteket. Amikor sokasodnak a kommunikációs hibák egy kapcsolatban, az már legtöbbször következmény. Olyankor általában a páros egyik vagy mindkét tagja túlterheltnek érzi magát, és a másiktól várja a figyelmességet. Kapni akar anélkül, hogy adna.

Egymást szerető párok mindenről tudnak beszélgetni, gondolnánk, csakhogy ez koránt sincs így. Ennek okai sokszor a mélylélektan területére vezetnek, a korai anya-gyerek kapcsolathoz – akkor alakul ki ugyanis a párkapcsolatokban oly fontos szerepet játszó közelség-távolság érzések mintázata. A kötődéskutatások megmutatták, már a 12 hónapos gyermeknél kirajzolódik, hogy milyen típusú kötődést érez biztonságosnak – abból, hogy hogyan reagál a szeretett személy eltávolodására. Van olyan gyerek, aki kaotikusan kezd viselkedni, ha a pár percre távozott anyja visszatér hozzá, más örömmel fogadja, a harmadik úgy csinál, mintha mi sem történt volna, de közben a fiziológiás reakciói szorongást jeleznek. A gyerek az apától is tud biztonságos kötődést tanulni, de azért az anya-gyerek kötődés alapvető mintázatként rögzül. Felnőtt korban egy biztonságosan kötődő személynek nehéz lesz egy bizonytalanul kötődővel jó párkapcsolatot teremtenie, mert valahányszor ő autonómiát mutat, a másik szorong és kiszámíthatatlanul reagál. Az időleges eltávolodásra esetleg úgy csinál, mintha nem érdekelné, de közben mélyen megbántódik, esetleg bosszút forral. Az, hogy miként tudjuk kinyilvánítani a közelség-távolság változásával kapcsolatos érzéseinket, kulcsszerepet játszik a párkapcsolatokban. Aki olyan családban nőtt föl, amelyben ridegség volt, szabályok és elvárások uralták a kapcsolatokat, az rutinszerűen maga is eszerint fog viselkedni, minden mást tanulnia és gyakorolnia kell.

Nemcsak a családi minta, hanem a gyász és a depresszió is nagyon meg tudja terhelni a párkapcsolatot. A haláleset, a vetélés, az abortusz, a munkahely elvesztése, a gyereket ért súlyos kudarc gyászfolyamatot indít el, amire rámehet a kapcsolat. Érdemes tehát ilyenkor pszichológus segítségét kérni, mert ha egy családtagnak nehéz a helyzete, az kihat az egész rendszerre. Az egyén problémája a családé is.

Nézd meg ezt a galériát is: