1. Gyerekidő

Egy kapcsolódó nevelésről szóló előadáson gyűjtöttem be az ötletet. A lényege, hogy a reggeli készülődés előtt, esetleg délután 10-15 percet csak az egyik gyerekemre szánok. Ekkor azt csinálunk, amit ő szeretne (pl. kártyázás, pirospacsizás, ölelés). Én csak rá figyelek, se főzés, se telefon, se másik gyerek.

A kapcsolódó nevelés egyik vezérgondolata, hogy a gyerekek együttműködőek és rugalmasak, ha a szeretetaksijuk rendesen fel van töltve, azaz kapcsolódási igényük ki van elégítve. Lemerült aksival könnyen kibillen a gyerek, ezért fontos az újratöltés.

Működik? Egyik kislánynál beválik, a másiknál nem. Hiába a tankolás, Fanni simán belecsúszik a hisztibe, ha rossz passzban van. Emmánál működik a módszer: jólesően „feltöltekezik anyából”, dagad a keble, amikor mondom a családtagoknak, hogy most nem érek rá, Emma-idő van. Utána hálás kezesbárány.

2. Közös ellenség: anya

Szintén az előadáson tanácsolta az oktató, hogy vállaljam magamra játékokban a közös ellenség szerepét. Lawrence J. Cohen a Játékos nevelés című könyvében is ajánl olyan játékokat, amikben a testvéreket a szülő elleni harc kovácsolja össze. Kb. hetente egyszer van lelkierőm eljátszani a bosszúszomjas szörnyet, aki először hagyja, hogy megcsikizzék, lebirkózzák, majd megpróbálja elkapni a tetteseket. Ebből néha családi párnacsata bontakozik ki. (Olvastam egyébként a párnacsata egy olyan változatáról is, amikor az egyik családtag, a „párnakirály[nő]” ráül egy nagy párnahalomra, a többieknek a trónjából kell lopkodniuk.) A lényeg, hogy anya legyőzzessen a gyerekek összefogása által.

Működik? Remekül, a játék kapcsolódás és feszültséglevezetés egyszerre. Csak nincs időm annyit birkózni, mint amennyi figyelemre és játékosságra nekik szükségük lenne….

3. Hagyd, hogy hisztizzen!

Anyáinktól, társadalomtól örökölt zsigeri késztetés, hogy ha felüti fejét a hiszti, azonnal törjük le (már ha tudjuk). Hiszen tanuljon meg a gyerek uralkodni magán! És persze ne táncoljon az idegeinken. Ehhez képest forradalmi megközelítés, amit jó pár mai gyereknevelési könyv vall: a hiszti, a sírás jó, hagyjunk neki teret. Bolondságnak hangzik? Ha megnézzük a saját generációnkat a sok, elfojtott düh táplálta betegségünkkel, talán nem is tűnik akkora marhaságnak. A kapcsolódó nevelés „sírásmeghallgatásnak” nevezi, amikor a frusztráció okozta hisztinél nem önuralmat követelünk a gyerektől, hanem megsimogatjuk, és olyasmit mondunk, hogy „sajnálom, hogy ilyen nehéz neked”, és hagyjuk, hogy kifolyassa magából az egész napi stresszt.

Működik? Ez is csak az egyik kislányomnál vált be. Ő hamarabb túltette magát egy szívfájdalmán az empatikus bólogatásommal („sajnálom, hogy ennyire rosszulesik ez neked”), mintha azt szajkóztam volna, „nincs miért bosszankodnod”. A másik kislányt csak felbőszítettem ezzel.

4. Hagyd, hogy mérges legyen, de ne hagyd, hogy üssön, szitkozódjon!

Mit éreznél, ha a férjed egyszer csak hazahozna egy másik nőt a lakásotokba, aki történetesen csinosabb, fiatalabb is nálad, és őt dicsérné, ölelgetné a szemed láttára? Gyűlölnéd, nem? Adele Faber és Elaine Mazlish pszichológusok hasonlata segített nekem elképzelni és elfogadni azt a hatalmas dühöt, amit egyik lányom érez a másik iránt. A gyűlölködő kitörések („Bárcsak meghalnál!”) és egymás gyötrése mögött ez a fájdalom áll.

„Ha megtiltjuk nekik, hogy a dühüket nyíltan kifejezzék, akkor megvan a veszélye, hogy az elfojtott düh más utat talál magának.” (Faber-Mazlish: Testvérek féltékenység nélkül)

Ezért mostanában próbálom átfogalmazni az ösztönösen jövő mondataimat, mielőtt kimondanám őket.

Működik? Igen, mindkettejükkel csodákat tesz! A nehézség csupán annyi, hogy néha Sherlock Holmes és Buddha keverékének kell lennem, hogy (1) rájöjjek, a hülye viselkedés mögött épp milyen frusztrációk vannak, (2) bírjam cérnával.

5. Nincs összehasonlítgatás, se kiosztott szerepek

„Nézd, Emma milyen szépen megette a reggelijét, te pedig még mindig ott szöszmötölsz.” Hányszor hagyta el ez a mondat a számat! Még a gyerekkoromban épülhetett be az agyamba, mert édesanyám pont így noszogatja most az unokáit. Persze jót akarunk – a versenyszellemet felpiszkálva motiválni a gyereket. De több a kára, mint a haszna, mondja Faber és Mazlish. Se a bezzeggyereknek, se a noszogatott gyereknek nem jó ez hosszú távon, táplálja az egymás iránti rossz érzéseiket. Tényszerű megállapítások kellenek, a testvér felemlegetése nélkül. Egyenlőségesdi helyett a valós igényekre reagálni, skatulyázás helyett a gyerekekben rejlő lehetőségekre figyelni.

Működik? Igen. De nagyon nehéz a zsigeri reakcióimat visszanyelni és előkeresni a fejemből, mit is kéne most mondani.

6. Veszekedésnél: kapcsolódás és a kooperáció/problémamegoldás ösztönzése

2-3 éves korukban még nem tudták, hogyan kell megoldani a vitás helyzeteket, szükségük volt rá, hogy „igazságot tegyek”, vagyis megmutassam, milyen utakon juthatnak kompromisszumra. 5-6 éves korukban kezdtem el használni a „na vajon most mit lehetne kitalálni, hogy mindenkinek jó legyen?” jolly joker mondatot. Így nem kell senkinek sem a pártjára állni – ami szintén csak szítja a felszín alatt a testvérféltékenységet.

Működik? Ha eszembe jut használni, mindig bejön. Néha tupírozom: „Ti olyan okosak és kreatívak vagytok, lehet, valami jobb megoldás is eszetekbe jut, mint amit én javasolnék.”

Forrás:
Aletha Solter: Tears and Tantrums, What to do When Babies and Children Cry
http://www.kapcsolodoneveles.hu
https://www.handinhandparenting.org
Adele Faber – Elaine Mazlish: Testvérek féltékenység nélkül
Lawrence J. Cohen: Játékos nevelés