Mire tanít minket a koronavírus-járvány?

koronavírus,járvány,tudatosság,túlélés,karantén,fertőzés Forrás: Fotó: Harry Quan/Unsplash
Hisszük, hogy minél gyorsabban lezajlik majd, és nem lesz belőle armageddon, de vajon használjuk-e arra, hogy lépjünk egyet felfelé az emberi és a társadalmi tudatosság létráján? Vagy amint túl leszünk rajta, gyorsan elfelejtjük a tanulságait?

Gyerekként rosszul voltam, mikor a nagymamáim nekiálltak bombázásokról meg óvóhelyekről mesélni. A fantáziámban megjelenő kép olyan valóságos volt, mintha én is velük vacogtam volna a dohos, sötét, pincékben. De hát anyám tényleg ott volt térdzoknis kislányként, apám is hallgatta az angyalföldi gangos ház földalatti folyosóján a sivítást meg a becsapódásokat. A transzgenerációs kutatások szerint ennyi elég hozzá, hogy hordozzam magamban a háborús emlékeik érzelmi csomagját. Az egyik nagyim ráadásul extra bónuszként időről időre a vasalt ágynemű alatt dugdosott aranyakat is megmutatta. Hogyha vele történik valami, tudjam, hova nyúljak, amikor kitör a következő nagy rémület. Mert akkor a családi ékszerek biztosíthatják a túlélésemet.
Jót akart. Ő is, ahogy a többi nagyszülő, akiknek a tapasztalatait örökölve

a mi generációnk (én X, de az emléknyomokból még több jutott a baby boomereknek) könnyebben esik világvége pánikba, mint mondjuk a harmad- meg negyedíziglen érkezett Z-k.

A koronavírus nem egyenlő a háborúval, de azért látni a párhuzamokat a létféltés kapcsán. A “viszik a lisztet meg a cukrot” őrületben. A “bezárnak az iskolák, kihaltak a szórakozóhelyek, elmaradnak események, és a maradjunk otthon” csendes feszültségében. A hírekből ránk ömlő információk, gyorsan szaporodó beteglétszámról, az orvosok által “kisorsolt” lélelgeztető gépekről, kiszolgáltatott idősekről megtriggerelik az emberben a túlélő gént. Rettegés reflexeinknek a gyerekeink csak halványuló lenyomatát hordozzák, de azért a korlátozások és a közösségi médiában keringő posztok őket is nyomasztják.

Mindez jó esetben lecseng néhány hónap alatt. És sajnos, minél tovább tart, annál várhatóbb, hogy lavinaként követi egy gazdasági válság.

És mi jön azután? Milyen tanulságot viszünk magunkkal?

Tudjuk-e életörömbe fordítani a kellemetlen tapasztalatot, hogy milyen törékeny a biztonságunk? Hogy a civilizációnk mégsem olyan atombiztos burok, és minden pillanat, amit békében, egyetértésben, közösségben tölthetünk ajándék? Emlékezni fogunk-e rá, hogy egymástól izolálva lenni nem jó? Megbecsüljük-e, mekkora élmény beülni egy ráérős beszélgetésektől zajos kávézóba? Együtt énekelni a tömeggel egy koncerten? Megjegyezzük-e, hogy minden mindennel összefügg, a világot nem lehet csak részleteiben értelmezni, mert egy pillangószárny rebbenése az egyik sarkában cunamiba fordulhat a másikban? Értjük-e, mekkora felelősség ez? Hajlandóak vagyunk-e megtanulni szélesebb perspektívákat mérlegelni, mielőtt a pillanatnyi kényelmünkre voksolunk?

A “Nápolyt látni és meghalni” a médiaviharban új jelentéstartalommal bír, de bölcsebb lenne, ha nem a félelmeink lenyomatát vinnénk magunkkal tovább innen.

Ha a történtek inkább abban erősítenének meg minket, hogy a személyes érdekeinken túl mindenki másé is mennyire fontos. Mert mindenki boldogulása összefügg a miénkkel, együtt vagyunk itt jóban, rosszban. Tekinthetünk erre a tudásra is “családi ékszerként”, amit továbbadhatunk. Biztosíthatja a túlélésünket.
Sőt, a jól élésünket.