Mindenki szerette az én szörnyűséges anyámat – csak én tudtam, milyen
Utálok végigsétálni a szülővárosomban. Utálom, amikor lépten-nyomon megállítanak és a fülembe lelkendeznek. Édesanyád volt a kedvenc tanárom! Anyukád olyan tündéri volt mindenkivel! Magdi néni volt a szuperkedvencem! Ésatöbbi. Bólogatok, miközben kiráz a hideg.
Anyu középiskolai tanár volt ugyanabban az gimnáziumban, ahova ő járt annak idején, és ahova – sejthető – engem is beiratott. Ez a belterjesség biztos sokakban kelt kellemes érzéseket, én azonban nem tartozom közéjük. El kell ismernem persze, hogy anyu kivételesen jó tanár volt. Türelmesen viselkedett azokkal a diákokkal, akik lentről küzdötték fel magukat, a kiváltságos helyzetben lévő gyerekeket pedig arra bíztatta, hogy mindig többet teljesítsenek. Könnyű megérteni, miért kedvelték őt az emberek, és miért szeretik sokan még ma is.
Ezeket a példás dolgokat azonban szinte kizárólag a tanítványainak tartogatta, nekem a híres türelméből, megértéséből és kedvességéből kevés jutott. Helyette állandó fáradtságot, kedvetlenséget és csalódottságot kaptam tőle, amiért nem olyan lettem, amilyennek elképzelt.
Melankolikus természetnek születtem például, a családban viszont mindenki mozgékony, élénk és beszédes volt (édesapám is, aki még kiskoromban elhagyta anyámat, és néhány évvel később meghalt). Talán már a csendességem sem tetszett neki. Szerettem a sportokat, amit az értelmiségi közegem nem sokra értékelt, ezért egyedül tanultam meg görkorcsolyázni, deszkázni, biciklizni. Basszusgitároztam, egy ideig doboltam is. Mindent egyedül küzdöttem ki magamnak, anyu ezekre a tevékenységekre csak megvető ajakbiggyesztéssel reagált.
Szinte csak a társadalmi viselkedésem és az iskolai jegyeim érdekelték. Folyamatosan azt hangoztatta, mit gondol a „haspólós, rúzsos, vastag szájú” lányokról az iskolában, és hogyan kerüljem el, hogy olyanná váljak, mint ők. Volt egy kis terület a gimi bejáratánál, ahol néhány lány reggelente együtt lógott; anyám gátlástalanul csak „ribancállványnak” nevezte. Egyszer rajtakapott, hogy ott ácsorgok néhány osztálytársammal: napokig morgolódott és célozgatott, mi lesz belőlem, ha így folytatom.Kedvenc elfoglaltsága az volt, ha rajtam gúnyolódhatott. Megjegyzéseket tett az alakomra, a fenekem méretére, a ruháimra, a sminkemre. Nem szerette, hogy – szerinte – csámcsogok az asztalnál. Kritizálta a könyveket, amiket választottam. Elégedetlenkedett a négyeseimmel. Több időt kellene tanulással töltenem, mondogatta, és kevesebbet telefonálgatnom. Reggelente együtt mentünk suliba – fel sem merült, hogy a barátaimmal is mehetnék - és ezek a séták mindig konfliktusokhoz vezettek. Napközben sem volt jobb. Elég volt szembe találkoznom vele az iskolai folyosón, máris görcsbe ugrott a gyomrom. Tudtam, hogy árgus szemekkel figyel, és este megkapom tőle a magamét.
Tizedikben úgy döntöttem, nem járok többé ugyanabba a suliba, ahol anyu tanít. Persze vérig sértődött, úgy kezelt, mint egy árulót. Minden hónapban megkaptam tőle, hogy „cserben hagytam”. Még tizenöt-húsz évvel később is.
Megértettem, hogy az aljassága valójában nem rólam szól, hanem róla (megviselte a válása, az apám halála), de ettől nem lett kevésbé bántó. Mire a hetvenes éveibe lépett, én pedig a negyvenes éveimet tapostam, a köztünk lévő szakadék túl mélyre nőtt, a sebek túl súlyosak lettek ahhoz, hogy be lehessen őket gyógyítani.
Hetvennégy évesen, váratlanul halt meg. A temetésen eljátszottam a rám osztott szerepet, hűséges lányaként viselkedtem, könnyekkel a szememben hallgattam meg azt a néhány tucat embert, akik újra és újra elmondták: „Az anyád volt a kedvenc tanárom…”, és meghatottan megköszöntem nekik. Most, a halála után két évvel is elő- előfordul, ha a fővárosból a szülővárosomba látogatok, hogy valaki lelkendezik, milyen nagyszerű személyiség volt az anyám. De egyre kevésbé hat. Egy nap már nem lesz senki, aki elmondja, és ez egy cseppet sem fog zavarni.