A cigányságot rengeteg sztereotípia és tévhit övezi, valós tudásunk azonban alig van róluk. Kovai Cecíliának, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont tudományos munkatársának küldetése éppen az, hogy megismertesse őket velünk, azaz a „nemcigányokkal”: másfél évtizeden keresztül tanulmányozta egy Borsod megyei falu romungró közösségét, tapasztalatairól pedig könyvet írt A cigány-magyar különbségtétel és a rokonság címmel.

-Minden tudományos monográfia olyan izgalmas, mint a tiéd?

Nem tudom. (nevet).

-Helyenként már-már olyan, mint egy családregény.

Az antropológiai szakirodalomban nem ritka a „regényszerűség”, ez valamennyire tudatos szerkesztés volt a részemről.

-Akkor kezdjük a legelején. Mit csinál pontosan egy kulturális antropológus?

Az emberi viselkedéskultúrákat kutatja. Sokan kérdezik, hogy miben különbözik ez a tudomány a szociológiától: nos, az utóbbi inkább kvantitatív módszereket, azaz számokat, kérdőíveket használ, a kulturális antropológia pedig interjúkkal, terepmunkával, résztvevő megfigyeléssel dolgozik.

-Résztvevő megfigyelés. Szépen hangzik. Mit takar pontosan?

A kutató kiválaszt egy témát és egy terepet, majd azt megismerve próbálja megérteni az ott élőket. Feltérképezi, hogy az adott közösség hogyan képez értékeket, milyen a világ az ő szemével. Ez időigényesebb és mélyebb módszer, ugyanakkor nem reprezentatív, hiszen nem érhet el annyi embert, mint a szociológia: máshogy kell tehát hiteles tudást előállítania.

- Mikor kezdtél kultúrantropológiával foglalkozni?

Az egyetemi szakra 1998-ban vettek fel. Akkor ez egy alig 10 éves tudomány volt Magyarországon, nem volt intézményesülve, hiányoztak a hagyományos terepei. Hova mehet tehát a kelet-európai kutató? Mondjuk egy cigány közösségbe, esetemben Gömbaljára (a kutató így nevezi a könyvben a terepmunka helyszínéül szolgáló Borsod megyei falut – a szerk.). Nekem azt tanították, hogy az ember terepen válik igazi antropológussá, no meg romantikus kalandnak tűnt egy effajta munka akkoriban. Ezenkívül a cigánysággal nyilvánvalóan voltak hétköznapi tapasztalataink az életünk során, amitől még izgalmasabbá vált a terep. Kollégámmal, Horváth Katával tehát eldöntöttük, hogy megyünk.

-Hogyan képzeljük el ezt a munkát? Folyamatosan a cigánytelepen éltél, és mindent közösen csináltatok az ott élőkkel?

Ez változó volt. Az első alkalommal három hónapig ki se mozdultunk Gömbaljáról, beköltöztünk a családhoz, és együtt keltünk, együtt feküdtünk velük. Utána már hézagosabban, de azért gyakran jártunk le, hiszen azok az emberek az életünk részeivé váltak. Ebben a szakmában egyébként is nehéz meghúzni a határt, hogy meddig tart a munkaéned, és hol kezdődik a személyes szféra.

-Mi volt a tulajdonképpeni küldetés?

Eleinte nagyobb volt a lelkesedés, mint a pontos célkitűzés, a téma csak később állt össze. Szép lassan rájöttünk, hogy az átlagember tulajdonképpen nagyon keveset tud a szegény cigány rétegről. Például olyan filmek sem készültek, amelyek a saját tapasztalataikat dolgozzák fel: nézzük meg, mennyi afroamerikai „identitásfilm” van, de cigány egy sem. Mintha semmit nem tudnánk erről a világról. Az vált tehát a feladatommá, hogy megmutassam az érdeklődőknek, milyen ma Magyarországon cigánynak lenni, ez mennyi szorongással, teherrel, pluszfeladattal jár.

-Másfél évtizeden át tartott a kutatás, nyilván rengeteg dolog változott időközben.

Ez így van. Amikor elkezdtük, a roma közösségnek megvolt ugyan a maga belső világa, szokásrendszere, humora, zenéje, de ez nem jelent meg a nyilvános terekben. Nem voltak cigányság alapján szerveződő hivatalos közösségek, maga a szó is szégyent jelentett. Ez visszavezethető a Kádár-rendszerben kialakult erős asszimilációs politikára, ami szociális kérdésként kezelte a cigányságot, és azt állította: ha bevonjuk őket a bérmunkaerőpiacra, akkor integrálódni fognak, és megszűnik a „cigánykérdés”. A hatvanas évektől valóban szükség is volt rájuk az iparban és mezőgazdaságban, de persze csak az alsó szegmensébe juthattak be.

-Az identitásukat szerették volna tehát megszüntetni?

A Kádár-rendszer azt ígérte: ha betagozódsz, nem leszel többé cigány. Tartsd be az alkut, és akkor levetkezed a hátrányt, lemoshatod a „szégyent”, amit ez a szó jelent.

-És mi változott a rendszerváltás után?

Jött a munkanélküliség, ami beszűkítette az asszimilációt, viszont már lehetett etnikai alapon szerveződni, voltak források, és megjelentek a civil szervezetek is. Ezeknek a több évtizeden keresztül épülő erőfeszítéseknek mára az az eredménye, hogy a „cigány” már nem egyenlő a folytonos leplezéssel, hanem nyilvánosan is kimondhatóvá, megjeleníthetővé vált. A falvakban rendszeresen rendeznek romanapot, a felvállaltan cigány származású popsztárok sikert sikerre halmoznak, és létrejött számos tanoda is. Mivel a tőkeerősebbek elköltöznek a falvakból, a cigányok sok helyen már nem 15, hanem 30 százalékát teszik ki a lakosságnak. Ez azzal jár együtt, hogy a közösség társadalmilag is heterogénebbé vált, beköltöznek a telepekről, zömmel elvégzik az általános iskolát, és megjelennek a – kevésbé népszerű – középiskolákban is. Mikor elkezdtük a kutatást, nagyjából meg lehetett határozni, hogy cigány az, aki a telepen lakik, a feleség mondjuk takarít, a férj pedig segédmunkás. Ma már nem ennyire homogén ez a világ. A koronavírus előtti években a gazdasági konjunktúra és a vidéken is megjelenő munkaerőhiány miatt több lett a lehetőség, de sose tudhatjuk, hogy meddig tart, és például a vírus mennyire szakítja majd meg ezt a pozitív folyamatot. Mivel a cigányság jelentős része még mindig jóval alacsonyabb iskolai végzettséget szerez, mint a többségi lakosság, ők sokkal kiszolgáltatottabbak a gazdasági változásoknak. Tehát cigánynak lenni Magyarországon ma se könnyű. Ez nem változott.

-Amennyiben?

Faluban sokszor erősebb is a különbségtétel a „cigányok” és a „magyarok” között, mert merevebbek a határok, mint a heterogén nagyvárosokban. Ha falusi cigány vagyok, akkor „elcigányosodott” iskolába járok, olyan környéken lakom, ahol cigányok laknak, és nem mehetek be akármelyik szórakozóhelyre. Sokszor mondják a gyerekek, hogy őket az iskolában is cigányozzák. Először azt hittem, ez mindig valódi beszólogatást jelent, pedig gyakran nem így van. Volt például egy jobb iskolába keveredett kisfiú, aki megszokta, hogy otthon, a telepen mindent megosztanak egymással, ezért nem értette, hogy a „magyar” osztálytársai miért eszegetnek mindig magukban. Egyszer megkérte a padtársát, hogy adjon neki is a szendvicséből, mire az csak nézett rá meglepődve. A gyerek a tekintetet úgy értelmezte, hogy az illető „kényeskedik”, mint általában a „magyarok”, őt pedig „lecigányozta”. Vagy egy másik példa: az egyik gömbaljai fiú pincérként dolgozott valahol, a szakács pedig bunkón viselkedett. A srác nem tudta eldönteni, hogy a szakács mindenkivel ilyen, vagy csak vele szemben engedte meg magának ezt a hangot, mivel ő cigány. Persze könnyen lehet, hogy a szakács nem is volt tisztában a fiú származásával, a pincér mégsem tudott a gondolattól megszabadulni. Ez egy olyan teher az életben, amit a többségi társadalom tagjai el sem tudnak képzelni.

- Van ennek a „közös szégyennek” közösségépítő hatása is?

Igen, van. Akár az afroamerikaiaknál, sokszor szólítják egymást cigánynak, de ezt egy nemcigány persze már nem teheti meg. Mintha csak egymás között lehetne erről beszélni, mintha lenne egy közös titok, ami kifelé ciki, de a közösségen belül felszabadultan élhető át. A rokonsági, házassági viszonyoknak nagyon nagy a jelentősége, ezek a szálak a túlélést is biztosítják: pénzkeresést, anyagi segítséget, lelki kapaszkodót. Ugyanakkor a rokonság a különbségtételt is erősíti, hiszen a különböző rokonsági hálózatok között bizalmatlan lehet a viszony. Hangsúlyoznám, ez a bizalmatlanság nem romaspecifikus jelenség, hanem olyan túlélési stratégia, ami a legtöbb stigmatizált közösséget jellemzi, de a laikus külső szemlélő láthatja akár „széthúzásnak” is. A negatív, sztereotipizáló jelentéseket a közösségen belüli alcsoportok gyakran „egymásra tolják”, vagyis „nem mi vagyunk lusták, bűnözők, piszkosak, hanem ők”, azaz a másik alcsoport. A szegény roma közösségekben az alcsoportok leginkább a rokonság mentén szerveződnek, a fragmentáció a rokonsági hálózatok között zajlik, az egyes családok gyakran „tolják egymásra” a sztereotípiákat: a másik kiterjedt család a „piszkos”, „veszélyes” stb., míg „mi rendes cigányok vagyunk”. Ez egy működő túlélési stratégia, ugyanakkor megnehezíti, hogy a hátrányos helyzetű közösség közös érdekek mentén szerveződjön.

-A nőknek milyen szerep jut ebben a világban?

Ez sem bír egységes tartalommal, hiszen többfajta cigány közösség létezik, s mindegyikben mást jelent nőnek lenni: teljesen más egy középosztálybeli romának, mint egy szegény közösségben élőnek, de a különböző csoportok között is nagy különbségek vannak. Az oláhcigányoknál például merevebbek a határok, és a nemiség jobban szerepekhez van kötve: a nők otthon maradnak, az ő feladatuk a háztartás és a gyereknevelés. A romungróknál inkább a szegénység határozza meg a viszonyokat: a nő sokszor erős szereplő a rokonságon belül, hiszen az ő bevételei (például a családi pótlék) a biztosabbak. A háztartás a romungróknál is a nő felelőssége, de a viszonyok kevésbé hierarchikusak, mint az oláhcigányok esetében. Ugyanakkor ma már nincs éles határ a romungró vagy oláhcigány közösségek között, inkább átmenetek és trendek vannak: bizonyos közegekben az oláhcigány tradíció az erősebb, máshol pedig a romungrókra jellemző szerepek. Nőnek lenni azonban minden közösségben identifikációs kapaszkodó, még a legszegényebb helyeken is: a gettófalvakban például azért vállalnak egyre korábban gyereket, mert ez az egyetlen rítus, amin keresztül felnőtté válhatnak.

-Milyen megküzdési stratégiái lehetnek még egy falusi romungró közösségnek?

Gyakori módszerük a humor, az önirónia, azaz hogy a többség szemével tekintenek önmagukra. Ilyen például a „paródiacigány” megjelenítése, amikor eljátsszák a tipikus figurákat. Talán emlékszünk rá, a kétezres évek elején az Irigy Hónaljmirigy Bazi nagy roma lagzi című műsora - ami egy hatalmas sztereotipiagyűjtemény volt – Budapesten elég rendes felháborodást váltott ki. A cigánytelepen élők azonban egyáltalán nem értették, hogy a fővárosi értelmiségi cigányok miért buktak ki rajta. Nekik ugyanis az volt benne az öröm, hogy végre a tévében is láthatnak olyan figurákat, amiken ők szoktak röhögni. Vékony tehát a határ a rasszizmus és az irónia közt, és sok időbe telt, amíg el tudták választani a kettőt egymástól: ez főleg a Jobbik és a szélsőjobb előretörésének volt „köszönhető”.