Tizenévesek voltunk még, amikor tragédia rázta meg a szülővárosomat. Házibuliban történt: egy drog hatása alatt álló résztvevő éles konyhakéssel elvágta a saját nyakát. Mire megérkeztek a mentők, már nem tudtak rajta segíteni.

Sajnos nem ez volt az egyetlen öngyilkosság a tágabb környezetemben. Ahogy végigtekintek az elmúlt éveken, eszembe jut például az a srác, aki a vonat elé vetette magát, miután szakított vele a barátnője. Meg egy másik fiú, aki a hirtelen embóliában elhunyt párja után ment. Egy harmadik, aki kiugrott az ablakon, senki sem tudta, miért. Az ismerősöm apja, aki otthon felakasztotta magát – ráadásul a tizenéves lánya talált rá. A csendes, zárkózott szomszédunk, aki hasonló módon vetett véget életének. Itt is ismeretlen volt az ok, utólag az a magyarázat merült fel, hogy az alkohol és egy bizonyos gyógyszer együttes hatása zavarta meg az elméjét. És ami – pedig vele is csak távolabbról ismertük egymást – mind közül talán a legjobban megrázott: 2014-ben Rózsa Milán, 26 éves emberi jogi aktivista. Nagyon sok dolga lett volna még. Ahogy a többieknek is.

Ha akkor, abban a pillanatban sikerül egy kis időt adniuk maguknak, hogy túljussanak a krízisen, az elviselhetetlennek tűnő lelki fájdalmon, a kilátástalanság érzésén, még ma is köztünk lehetnének. Az öngyilkossággal kapcsolatos talán legelterjedtebb, egyben legveszélyesebb tévhit az, hogy azt az embert, aki elszánta magát erre a tettre, úgysem lehet a szándékától eltéríteni és előbb-utóbb mindenképpen végezni fog magával. Ehhez képest a valóság az, hogy az öngyilkosok többsége – mivel nem meghalni akar, hanem a fájdalomnak véget vetni, csak erre akkor nem lát más módot – az utolsó percig ingadozik, és megfelelő beavatkozással igenis elejét vehetjük a tragédiának. Ez, hangsúlyozom, nem azt jelenti, hogy egy már megtörtént öngyilkosságnál konkrét felelős személyeket kellene keresni és számon kérni (több körülmény együttállása eredményezi a tett végrehajtását, így nem is lehet). Azt viszont jelenti, hogy nem lehet eleget beszélni a megelőzésről, amelyben – tekintve az aktuális tendenciákat – kiemelt figyelmet kell fordítani a fiatal korosztályra.

A koronavírus okozta számos lezárás és kijárási korlátozás, így a kényszerű elszigetelődés, tetézve a bizonytalansággal, világszerte növelte a pszichés problémák gyakoriságát. Kevin M. Fitzpatrick és munkatársai 2020 márciusában 10368 felnőtt amerikai válaszadó körében végeztek öngyilkossági kockázatfelmérést az online kérdőíves lekérdezés módszerével. Eredményeik szerint – melyeket júniusban a Suicide and Life-Threatening Behavior folyóiratban tették közzé – válaszadóik 15 százaléka mutatott magas szuicid kockázatot. A veszélyeztetettek között kiemelt gyakorisággal képviseltették magukat sérülékeny társadalmi csoportok tagjai (pl. afro-amerikaiak), valamint (faji hovatartozástól függetlenül) az egyedülállók, a nők és a fiatalok.

Ez utóbbi különösen aggasztó annak fényében, hogy a fiatal felnőttek körében már a pandémia előtt megnövekedett az öngyilkosságot elkövetők aránya az Egyesült Államokban és más országokban is. Ebben az új mintázatban ráadásul megtörik a befejezett öngyilkosságokra korábban (globálisan) jellemző férfitúlsúly, amit az okozott, hogy a hagyományos nemiszerep-elvárások és nemi sztereotípiák miatt (pl. „a férfiak erősek”, „a fiúk nem sírnak”) a férfiak vonakodnak segítséget kérni lelki problémák esetén. Az új adatokból az rajzolódik ki, hogy az életüket fiatalon eldobók közt csaknem kiegyenlített a nemek aránya.

Mark Duggan és Jackie Li amerikai közgazdászok, a Stanford Egyetem kutatói 2019-ben vizsgálódásaikkal arra jutottak, hogy az 1986 és 1993 között születettek, vagyis a „milleniálok” nagyobb eséllyel halnak meg öngyilkosságban, illetve alkohol- vagy drogtúladagolásban, mint a korábbi generációk tagjai. Eredményeik szerint a 25 és 34 év közti fiatalok körében a mortalitási arány megnövekedése 2008 óta mintegy 20 százalékos. A fő okok: öngyilkosság és gyógyszer-túladagolás. Az Amerika Egészségéért Alapítvány adatai szerint 2007 és 2017 között a 18-34 éves amerikaiak körében a drogfogyasztás miatt bekövetkező halálozások bőven megduplázódtak, az alkohol miatti halálozási arány 69 százalékkal nőtt, míg az öngyilkosság 35 százalékkal. Kiemelten veszélyeztetettek a diplomával nem rendelkezők. Ez azzal áll összefüggésben, hogy a munkanélküliség, és az azzal társuló értéktelenségérzés és kilátástalanság kiemelt öngyilkossági kockázatot jelent.

A Z generáció sem védtelen: Prianka Padmanathan és szerzőtársai (2020) a Journal of Affective Disorders folyóiratban hasonló tendenciáról számolnak be a 15-24 évesek körében is. A közösségi média használatával nem találtak összefüggést, az adott országon belüli jövedelmi egyenlőtlenségekkel viszont igen. Fel szokott merülni a 2008-as világgazdasági válság és annak munkaerőpiacra gyakorolt hatása mint vélt lehetséges ok, de egyértelműen ezt nem sikerült bizonyítani. A koronavírus okozta újabb gazdasági recesszió viszont aggodalomra adhat okot. Mint David Grusky, a Stanford Egyetem kutatója nyilatkozta az Atlantic magazinnak: a milleniálok a „peches generáció”. Átélték a szeptember 11-i terrortámadást, gazdasági recesszió idején kerültek a szűkülő és a bizonytalan foglalkoztatási formákat preferáló munkaerőpiacra, most pedig túlárazott albérletekben búslakodnak a magánéletüket és a megélhetésüket egyaránt visszavető járványügyi korlátozások miatt.

Eleve nem túl rózsás helyzetből jutottak ide: a milleniál generáció tagjai – szüleikkel ellentétben – már egyáltalán nem számíthattak, számíthatnak tartós, biztos állásokra, saját tulajdonú ingatlanra, stabil, garantált nyugdíjra. A generációs marketing elmélete szerint nem is vágynak ezekre, birtoklás helyett beérik bérléssel is, és ők maguk sem lojálisak a munkahelyeikhez. Okulva szüleik példájából, valamint figyelembe véve a környezetvédelmi szempontokat, nem is akarják a javak felhalmozása érdekében rommá hajtani magukat. Ezekből az általánosító spekulációkból persze aligha egyértelmű, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás. A milleniál generáció nyakába szokás varrni, szúrós tekintet és neheztelő fejcsóválás kíséretében olyan jelenségeket, mint a Pán Péter-szindróma, a kapunyitási pánik és a mamahotel. Vajon tényleg „lusták” a mai 25-34 évesek, „felelőtlenek” és „nem akarnak felnőni”, vagy esetleg ők már nem olyan körülmények közt kezdhetik a felnőtt életüket, mint a szüleik?

Az öngyilkosság okait a tudománynak nem sikerült egyértelműen körülírni: biológiai, pszichológiai, társadalmi és egyéb tényezők kölcsönhatása vezet az önpusztító gondolatoktól (sok esetben kísérleteken át) a befejezett tettig.

Pál Mónika pszichológus szerint a társadalmi folyamatok a közérzetünkre hatnak ugyan, de az öngyilkosságok arányára nem feltétlenül. „Sokkal nagyobb szerepe van annak, hogy rendelkezünk-e megfelelő megküzdési stratégiákkal, amelyek segítségével egy nehéz helyzettel, traumával, veszteséggel is meg tudunk birkózni. Ez nem azt jelenti, hogy elfogadjuk a helyzetet, ami felőröl minket, hanem azt, hogy proaktívan, egyben önmagunk felé is empátiát gyakorolva (!) keresünk valamilyen kiutat. Ezeket nevezzük adaptív megküzdési mechanizmusoknak – amelyek a megoldás irányába haladnak. Pl. nem nyugszunk bele a megalázóan alacsony fizetésbe, hanem szakmát váltunk, vagy akár külföldre költözünk.”

A szakember szerint kiemelt kockázati tényező a meglevő pszichiátriai betegség, például a depresszió vagy a borderline személyiségzavar. Különböző források szerint az öngyilkosságok 50-90 százaléka mögött (akár fel nem ismert, vagy nem kezelt) pszichiátriai betegség áll. Az öngyilkosság esélyét növelik továbbá a korábbi kísérletek és a bántalmazásos múlt (családon belüli erőszak vagy gyermekkori szexuális abúzus). Jelentőséggel bír sajnos a „minta” is – például korábbi családi vagy ismeretségi körben való előfordulás, vagy akár a médiában látott példák, az öngyilkosságot elkövető hírességek. Ez utóbbi különösen nagy kockázat a fiatal generációnál, ahogy a közelmúltbeli tragikus esemény, valamint az ellenséges társas környezet, a kiközösítés, bullying is. A család számára gyanakvásra adhat okot a viselkedés, aktivitási szint hirtelen megváltozása, a külső szokatlan elhanyagolása, és a búcsúzkodáshoz hasonló megnyilvánulások (pl. kedvenc tárgyak elajándékozása).

Hajlamosító tényező az alkohol- és/vagy drogfogyasztás is, de itt nehezen fejthető fel az ok-okozati viszony, mert elképzelhető, hogy az ember egy meglevő pszichológiai problémát, vagy pszichiátriai betegséget igyekszik ilyen módon „kezelni”. Ez az úgynevezett maladaptív megküzdési mechanizmusok közé tartozik – azokat a reakciókat nevezzük így, amelyek nem oldják meg az adott problémát, legfeljebb ideig-óráig elterelik róla a figyelmet. „Az alkohol és a drog fogyasztása azért különösen veszélyes a szuicid hajlamú emberek számára, mert ezek a szerek katalizátorként működhetnek, és felbátoríthatják őket az öngyilkosság elkövetésére” – figyelmeztet a pszichológus.

„Az öngyilkos a legtöbb esetben nem meghalni akar, hanem máshogy élni” – szögezi le Pál Mónika. „A konstruktív alternatívák keresését elősegítő megküzdési mechanizmusokra elsősorban gyerekként, a szeretetteljes, biztonságos családi háttér révén tehetünk szert. Ezért a legfontosabb, amit egy szülő megelőzésként tehet, az, hogy bántalmazásmentes, meghitt, elfogadó és támogató otthoni légkört biztosít a gyereke számára. Fontos tudni, hogy a sérült bizalom valamilyen szinten később is helyreállítható. Azaz annak is lehet jelentősége, ha a szülő megkésve, akár a gyereke 20-30 éves korában is, de önkritikát gyakorol, bocsánatot kér és változtat a korábbi bántalmazó viselkedésén. Ilyen esetben hasznos a családterápia igénybe vétele.”

„A vallásosság visszatartó erő lehet – ismeri el Pál – ugyanakkor az öngyilkosság tilalmától önmagában az illető nem fogja jobban érezni magát, segítségre van szüksége. Öngyilkossági gondolatokról beszámoló ember közeléből távolítsunk el minden veszélyes tárgyat, szúró- és vágóeszközt, borotvapengét. Nagyobb mennyiségű gyógyszerhez se tudjon hozzáférni – szükség esetén naponta adjuk oda az adagját.”

– folytatja a pszichológus.

Megértő hallgatással hagyjuk, hogy azokat kibeszélje – akármilyen sötét érzések is ezek, az értő hallgatóságnak való kibeszélés már önmagában oldhatja a feszültséget. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy az öngyilkosságot fontolgató családtagunkat, barátunkat, ismerősünket minél előbb szakszerű segítséghez: pszichológushoz vagy pszichiáterhez juttassuk, akár kísérjük el, vagy közvetlen életveszély esetén hívjunk mentőt. Ne érezzük, hogy köt minket a titoktartás: vonjunk be családtagokat, barátokat.”

Ahogy az Alapítvány az Öngyilkosság ellen honlapján olvashatjuk, a szuicid késztetéseket okozó pszichiátriai betegségek gyógyszeres terápiája – szükség esetén pszichoterápiával kiegészítve – igen hatékony az öngyilkosság-megelőzés szempontjából. Ezért is fontos, hogy aggasztó jeleket mutató, illetve akut krízisben levő családtagunk, ismerősünk mielőbb szakszerű segítséget kapjon.

És mit lehet tenni azok védelméért, akik „sikeresen” titkolják, és semmilyen formában nem jelzik a környezetük felé a belső vívódásukat? A WHO megelőzési irányelvei felhívják a figyelmet a közösség megtartó erejére, a társas kapcsolatok ápolásának fontosságára. „Életet menthet, ha odafigyelünk, erősítjük a kapcsolatunkat valakivel, aki magányos, izolálódott”, olvashato az ongyilkossagmegelozes.hu oldalon. Ahhoz pedig, hogy másoknak segíteni tudjunk, elengedhetetlen, hogy önmagunkkal, a saját lelki egészségünkkel is törődjünk.

Íme egy másik megdöbbentő adat pár kép formájában, arról, hogy mennyire megváltoztatnák a saját arcukat a mai tinik: