Hannah Arendt zsidó nőként a náci uralom elől menekült Párizsba 1933-ban. 30 évvel később kötetben jelent meg a tudósítása Adolf Eichmann SS-tiszt peréről, amely során részletesen hallhatott az emberiségellenes bűnökről, amiket a férfi elkövetett hosszú és véres munkássága alatt. Arendt beszámolóját azonban mégsem ezek a leírások tették hírhedtté, hanem a vádlottról tett megállapításai: Eichmann nem volt valamiféle gonosz lángelme, nem volt kreatív vezető, de még különösebb antiszemita nézeteket sem képviselt Arendt szerint.

Védekezése is abból állt, hogy ő csupán parancsot teljesített; egész karrierje alatt azon fáradozott, hogy a munkáját minél pontosabban és hatékonyabban elvégezze.

Más körülmények között ez egy olyan tulajdonság, amit megbecsülünk, sőt, mi magunk is szeretnénk képviselni. Nem érzett sem lelkiismeret-furdalást a tettei miatt, sem gyűlöletet azok iránt, akik végül elfogták és felelősségre vonták, hiszen az ő fogalmai szerint semmi rosszat nem tett: engedelmeskedett az akkori törvényeknek és eleget tett felettesei elvárásainak.

Stanley Milgram szociálpszichológust is az Eichmann-per ihlette meg, amikor megalkotta kísérletét, melynek eredménye szerint az emberek gond nélkül adnak egymásnak halálos áramütést, feltéve, hogy azt egy tekintély-személy kérésére teszik. Milgram, mielőtt a tanulmányt elvégezte volna, megkérdezett pszichiátereket és végzős Yale-hallgatókat, mit gondolnak, az emberek hány százaléka menne el a legutolsó áramütésig? A szakemberek 0.125%-ot, a hallgatók 1.2%-ot jósoltak. A valós kísérletben, melyben felnőtt amerikai férfiak vettek részt, az eredmény letaglózó 65%-os arány lett.

Valóban arról lenne szó, hogy elég egy fehér köpeny és a felszólító hangnem, és máris kibújik belőlünk Eichmann?

A tudós, a színész és az áramütés

Milgramot nem hagyta nyugodni a kérdés: engedelmesek vagyunk-e a hatalommal szemben akkor is, ha a lelkiismeretünk mást diktálna nekünk?

Kísérlete viszonylag egyszerű volt: adott egy gyanútlan kísérleti személy, avagy a „tanár”, egy színész, aki eljátssza a „tanuló” szerepét, valamint egy kísérletvezető, aki az utasításokat adja. Az eredeti forgatókönyv szerint a tanár és a diák két külön szobában helyezkedik el (a későbbiekben Milgram többféle elrendezést is kipróbált). A tanár úgy tudja, a büntetés tanulásra gyakorolt hatását fogják vizsgálni. Szópárokat olvas fel a diáknak; ha a diák helyesen elismétli őket, tovább lépnek a következőre, ha azonban nem, áramütést kap. A tanárszerepben lévő kísérleti személy kénytelen egyre nagyobb dózisokat leadni, míg el nem jut a halálos, 450 voltos feszültségig. A valóságban persze a diákot alakító színészeket nem érte semmilyen bántódás, csupán megjátszották a fájdalmat.

Ha nincs szem előtt...

Milgram eredeti kísérletét a későbbiekben számos pontban megváltoztatta, ezek a módosítások pedig nagyon érdekes, gyakran meglepő eredményeket szültek.

Az egyik jelentős eltérés a tanár és a diák fizikai közelsége volt. Milgram négyféle helyzetet teremtett: az elsőben a diák dörömböl a falon, ezzel jelezve, hogy fájdalmas számára az áramütés. A másodikban a tanár már hallhatja a diák hangját, de még mindig nem látja őt. A harmadikban már egy szobában helyezkednek el. A negyedik típusú felállás a leginkább embert próbáló: a tanárnak meg kell fognia a diák kezét, és erővel lenyomni, ha nem akar hozzáérni az áramütést leadó panelhez.

Ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz a felek, úgy csökkent a tanárok (vagyis a kísérleti alanyok) engedelmessége.

A diák már nem csak egy idegen volt a fal túlsó oldalán, hanem egy valóságos személy, akinek – legalább is a tanárok tudta szerint – fájdalmat kellett okozniuk.

Megnyugtató fordulat, hogy ezt már jóval kevesebben voltak hajlandóak megtenni. A vizsgálatvezető eltávolodása is sokat számított: amikor nem személyesen, hanem telefonon adta ki az utasítást a tanároknak, közel sem voltak annyira készségesek az áramütések leadásában.

Milgram levezetett olyan kísérletet is, amelyben a tanárnak ugyan muszáj volt büntetnie a hibázást, de nem volt megszabva annak nagysága. Ha a tanárok maguk dönthettek az áramütés mértékéről, és nem a kísérletvezető utasításait kellett követniük, sokkal alacsonyabb feszültséget adtak le, mint amekkora a sorrend szerint következett volna.

Több kutató is felvetette, hogy a résztvevők valószínűleg nem is feltételezték, hogy a diák szerepét betöltő személyeknek valóban komoly bajuk lehet. Ez az elképzelés teljesen jogos, hiszen a laboratóriumi körülmények szigorúak: elsődleges, hogy a résztvevőket ne érhesse sem fizikai, sem lelki bántalom. (Ugyan a ’60-as években még elvégeztek olyan kísérleteket, amiket ma már nem lehetne engedélyezni, de az emberekre mért halálos elektromos sokk már akkor sem volt megengedett.) Ha ebben a keretben gondolkozunk, teljesen más színben tűnhet fel a Milgram-kísérlet.

Persze, a résztvevők többsége elment a maximális áramütésig – de valószínűleg ezt abban a hiszemben tették, hogy a másik emberben valójában nem tesznek semmilyen kárt.

Szadista-e az átlagember?

Ez egy fontos kérdés, hiszen sokan ilyen jellegű következtetést vontak le a Milgram-kísérlet eredményeiből. Ha figyelembe vesszük a módosított változatokat, árnyaltabb képet kapunk. Egyrészt a körülmények hatására sok esetben csökkent a tanárok engedelmessége, másrészt valószínű, hogy sokan eleve nem vették komolyan a feladatot, legalább is a testi épségre veszélyes részét.

Bár ritkán előfordul, hogy teljesen átlagos (vagy annak tűnő) emberek követnek el borzalmas tetteket mások kárára, mégis inkább az a jellemző, hogy a mindennapi személyeknek nincs ínyükre fájdalmat okozni – még akkor sem, ha egy komoly, fehér köpenyes vizsgálatvezető kéri tőlük.

Tagadhatatlan, hogy szélsőséges körülmények között – például háborúban – megnő az emberek között az agresszió, de azt se felejtsük el, hogy sokakból éppen az önfeláldozást, a hősiességet váltja ki.

A lenti galériánkban 3 kísérletet mutatunk bem ami megváltoztatta a tudósok véleményét az érzelmek szerepéről.