Egy modell munkája a folytonos átváltozásról szól, annál keresettebb, minél több „arca” van. Kíváncsi vagyok, Mihalik Enikőnek, a magánembernek, vajon hány átváltozása volt életében? Honnan indultál? Milyen volt az a békéscsabai kislány?

Naiv, nagyon. A gyerekkoromat ezért aztán felhőtlennek élhettem meg, a világot magam körül problémátlannak láttam. Ahogy visszaemlékszem rá, soha semmi nem nyomasztott. Nem mintha időnként nem akadtak volna konfliktusok a mi családunkban is, egyszerűen csak nem figyeltem oda rájuk. Semmit sem vettem komolyan, az iskolát sem, súlytalannak éreztem a jövőt. Enikő világában éltem: fára másztam, bicikliztem, úszkáltam, röhögcséltem. Száz százalék full happiness. Ez sokáig, 14-15 éves koromig kitartott.

Van a családban rajtad kívül még ilyen „felhőtlen” típus?

Nincs. Azt hiszem, a gondtalanságom a nagyszüleimnek volt köszönhető, akik épp olyan intenzíven jelen voltak az életemben, mint a szüleim. Pár percnyi sétára laktak tőlünk. Napközben ők vigyáztak rám, vártak az ovi meg az iskola előtt. Náluk írtam meg a leckét, ők vittek haza késő délután. Sokszor a hétvégéket is velük töltöttem, a nyarakat pedig mindig. Minden figyelmüket megkaptam. Lazák voltak, úgy emlékszem ezekre az időkre, hogy játszom, miközben ők kávézgatnak a teraszon, biciklizünk, úszni tanulunk. Mindenben benne voltak, amit szerettem volna. Azt hiszem, ebből a gondoskodásból építettem önbizalmat, és bizalmat is a felnőttek felé. A nagyszüleim tették lehetővé, hogy nekem ne kelljen mással foglalkoznom, csak gyerek- dolgokkal.

És mi volt a státuszod az iskolában?

Hogy is mondjam... Amerikában az ilyet úgy hívják, hogy „weirdo”. A fura gyerek. Nekem jutott a „magas, vékony” szerep. Tudod, akinek azzal húzzák az agyát, hogy egy fűszál mögött is el tud bújni. De valahogy nem zavart a piszkálás, illetve szeretetteljes cikizésnek fogtam fel. Tudomásul vettem, hogy léteznek leosztott szerepek, minden osztályban van egy csini csaj, egy rossz fiú. A magasvékonyság adta az én jelentőségem, azonosultam vele, helyet adott a többiek között. Elégedett voltam magammal, hozzátéve, hogy nincs bennem az égvilágon semmi különleges.

Ebben állt a furcsaságod, vagy volt még valami, amivel kilógtál a sorból?

A szerepem része volt az is, hogy gyerekesen viselkedtem. Talán kicsit rá is játszottam erre. Amikor a lányok már az öltözködéssel foglalkoztak, a hajukat fésülgették, elkezdtek sminkeket próbálgatni, én még szó szerint föl-alá rohangáltam az iskolafolyosón, nekifutásból ráugrottam a barátnőim hátára, a fülükbe visítoztam. Annyiszor, de annyiszor hallottam tőlük, hogy mikor fogsz már felnőni! Mintha leg- hátul álltam volna a fejlődési sorban. Cserébe abszolút kimerítettem, az utolsó kanálig megettem a gyerekkort.

Vagyis a nem akarok felnőni állapotból kellett hirtelen önellátóvá válnod, amikor modellkedni kezdtél. Hogy voltak képesek elengedni a szüleid a világ másik végére egy ennyire infantilis kamasz lányt?

Biztos nagy dilemma volt ez számukra, de valószínűleg azokra a beszélgetésekre sem figyeltem oda a szüleim és a nagyszüleim között, amik erről szóltak. Azt hiszem, arra koncentráltak, hogy ez olyan lehetőség, olyan tapasztalás, amit ők nem tudtak volna számomra biztosítani. Kényelemben éltünk, de külföldre például sosem jártunk nyaralni. Nem is volt útlevelem 15 éves koromig, a modellkedés miatt léptem át életemben először az országhatárt.

Milyen kamasz voltál?

Folytatás az Évában...