Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

A szerző író.

Sokunknak ismerős lehet az a kellemetlen helyzet, amikor színházban vagy moziban ülve egyszer csak azt vesszük észre, hogy a nézőtéren valaki köhögni kezd, s a krákogás, köhécselés szép lassan mindenkire átragad, majd végigvonul az egész közönségen.

Hasonlóan kínos szituáció, amikor egy társaságban ásít valaki, és attól függetlenül, hogy álmosak vagyunk-e vagy sem, nekünk is ellenállhatatlan ásíthatnékunk támad. Sokkal vidámabb példa ugyanerre a jelenségre a nevetés ragadóssága. Ha a környezetünkben valaki kacagni kezd, minden különösebb ok nélkül mi is nevetünk.

Láthatatlan összeköttetés

Ezek az apró, mindennapos élethelyzetek mutatják talán legegyértelműbben, miféle láthatatlan összeköttetésben állunk egymással. Egy embercsoport – akármilyen rövid időre verődik is össze – nem egymástól elszigetelt egyedekből áll, hanem egymásra ható, egymással kommunikáló személyek csoportjaként működik, ami néha kellemetlen, néha szórakoztató, máskor pedig akár ijesztő is lehet.

Bizonyára mind álltunk már tömegben, szorultunk egymás mellé zsúfolt metrókocsiban, buszon vagy egy nagyobb koncerten, s talán nem én vagyok az egyetlen, akinek ilyenkor átsuhan az agyán a gondolat:

Negatív hírek, vészhelyzetek

Sok ember közé ékelődve nem tanácsos ilyesmin gondolkodni, de az ösztönös (tudatosan elnyomott) félelem, ami ilyenkor felbukkan bennünk, egyáltalán nem alaptalan.

Folyamatosan gyorsuló, (túl)népesedő világunkban naponta értesülünk tömegekről szóló jó és rossz hírekkel, és úgy tűnik, hogy az utóbbiakból van több. Ennek egyik oka az a régóta ismert tény, hogy a negatív hírekre fogékonyabbak vagyunk (a kattintásvadász internetes cikkcímek éppen ezzel élnek vissza), a másik pedig, hogy a rossz hír mindig gyorsabban terjed, mint a jó hír, hamarabb és nagyobb mennyiségben jut el hozzánk. Ez is természetes folyamat, hiszen ősidőktől fogva arra vagyunk programozva, hogy a vészjelzéseket felismerjük és továbbítsuk a többieknek, a csoportunk túlélése érdekében.

S bár legtöbben szeretünk úgy tekinteni magunkra, mint olyan emberre, aki képes egy vészhelyzetben fegyelmezett maradni, nem tudjuk, hogy valójában mit tennénk, ha a tömegbe kényszerülve kéne megtalálunk a megoldást. Adódik a kérdés: másképp működik-e a tömeg, mint az egyén?

Együttműködés, kommunikáció

A válasz erre határozott igen, de hogy pontosan megértsük a folyamatot, nemcsak a mostani világunkat kell szemügyre vennünk, hanem vissza kell lépnünk egy kicsit az időben oda, ahol a viselkedésmintáink kialakultak.

Az ember evolúciós sikertörténete az együttműködésen, a csoportos életvitelen alapul. A túlélés és az élet továbbadása, ahogy minden élőlénynek, nekünk is a legalapvetőbb életprogramunk. Óvakodni a veszélytől, figyelni a fenyegetésre, élelmet keresni vagy termelni, utódot gondozni: csupa bonyolult, szerteágazó feladat. Minderre egyetlen, magára maradt ember nem képes, de egy embercsoport, ahol az egyedek megosztják a feladatokat, már igen.

Az embert éppen ez, az együttműködésre való képessége tette túlélővé, alkalmassá arra, hogy sikeres fajként benépesítse a bolygót. A feladatmegosztásnak pedig alapfeltétele a kommunikáció. A csoport tagjainak mindig muszáj (volt) folyamatosan figyelniük egymásra, gyorsan felfogni és értelmezni a jelzéseket. A legalapvetőbb, máig működő reakcióink gyökerét tehát itt kell keresnünk.

Néhány tízezer évvel ezelőtt, amikor összesen (!) 1-2 millió ember élt a Földön, már kialakultak ennek az életformának az alapvető szabályai, amelyek elszigetelten élő népcsoportoknál ma is pontosan megfigyelhetők. Olyan mélyen kapcsolódnak emberi mivoltunkhoz, hogy a modern, civilizált ember életében is tetten érhetők.

Család, banda, klán

A Homo sapiens idejében kialakult csoportrendszert a humánetológusok (az emberi viselkedést kutató tudósok) három szinten rajzolják fel: család, banda, klán. Ezek közül a család a legkisebb, 6–8 tagot számláló egység, a banda 30–50 főt jelent, a klán körülbelül 500-at. Ezek azok a léptékek, amelyekben az ember egymással együttműködő csoportokat tud létrehozni.

Természetesen a legkisebb csoport (a család) képes a legszorosabb kapcsolatra. A következő szint, a bandának nevezett egység, amelyről Csányi Vilmos etológus azt írja Íme, az ember című könyvében, hogy „30–50 fő az a létszám, amelynek tagjai még tartós személyes kapcsolatokat építhetnek ki egymással.” Ezek a számadatok a mai napig érvényesek, tehát a modern ember nagyjából ugyanannyi szorosabb-lazább kapcsolatra van „hitelesítve”, amennyire ősei voltak. Ha tovább tágítjuk a kört, világossá válik, hogy ahogy nő a csoport létszáma, az egyes emberek közötti kapcsolatok egyre lazábbak lesznek, a klán tagjai (kb. 500 ember) már nem személyes ismerősök, de egy-egy cél érdekében képesek közösen cselekedni.

Átvett viselkedés

Nem nehéz látni, hogy ha egy nagy csoport tagjainak együtt kell működniük, akkor a sikerességük már nem a szoros kötődésen vagy a közös meggyőződésen múlik, hanem azokon a szabályokon, amelyeket mind elfogadnak és megtanulnak. Minél nagyobb tömegben gondolkodunk tehát, annál távolabb vagyunk az egyéntől, az egyéni reakciótól, és annál kevesebb közös érdekünk van. Márpedig ahhoz, hogy bármiben együttműködjünk, épphogy közös pontokra van szükség.

Az egyes ember csoportműködésre való készségét mi sem mutatja jobban, mint ha megnézzük, gyerekkorban mikortól beszélhetünk ilyesmiről. Kindler Réka klinikai szakpszichológust kérdeztem erről: „Tulajdonképpen már egészen kicsi baba kortól. Testvérek, különösen az ikrek kiválóan tudnak együttműködni, együtt játszani és sok esetben saját babanyelvet is kialakítanak.”

Az egymástól átvett viselkedés szintén velünk születik. „Erre jó példa, amikor a gyermekorvosnál az egyik baba elkezd sírni és aztán a többi is rákezd, mintha csak szolidaritásból tennék. Ennek oka a társas facilitáció (egymás befolyásolása, serkentése – a szerk.) és a félelem. Ugyanez – már sokkal összetettebben – jelenik meg felnőttkorban. Beindul a harcolj vagy menekülj reflexe” – mondja a szakember.

Világos tehát, hogy az a „láthatatlan háló”, amelyben közösen mozgunk, amely összeköt minket és adott esetben csoporttá rendez, velünk született képesség.

Olyan banális esetekben is tapasztaljuk ezt, amikor végigsöpör rajtunk a köhögés, a nevetés, vagy az ásítás.

Primitív reakciók

Tömegben, főleg különleges helyzetekben azonban még valamivel számolnunk kell. A deindividualizációnak nevezett jelenséggel, amely tulajdonképpen az egyéniségünk elvesztését jelenti. Természetesen nem arról van szó, hogy megszűnik az egyéniségünk, hanem arról, hogy átmenetileg kiesünk a jelen pillanatból, s a tanult normák szerinti viselkedést, az egyéni megfontolásainkat felváltják sokkal ősibb, primitívebb reakciók. (A tömegeket manipulálók, fanatizálók – például a történelemből is ismert vallási vezetők, diktátorok, sőt ma már cégek is – éppen ezt az esendőséget használják ki, de ez egy másik történet.) Tömegben az egyén feloldódik, elvész a felelősségtudata, önkontrollja, minthogy az egyes ember „láthatatlan”, csak a nagy massza része, és ebben a lelkiállapotban a szélsőségek felé hajlik.

Egy váratlan szituációban nagyon jól tudhatjuk, mi volna a helyes viselkedés részünkről, de egyáltalán nem biztos, hogy a tömeg parányi alkotóelemeként úgy is fogunk reagálni.

Jó néhány beszámolót hallhattunk, olvashattunk olyan eseményekről, amelyeken egy szűk helyre kényszerült tömegben pánik tört ki tűzeset, bomba vagy más vészhelyzet miatt. Ilyenkor a megmenekültek rendre olyan viselkedésről számolnak be, ami nyugodt élethelyzetben elképzelhetetlen lett volna számukra. Gyakoriak a durva jelenetekről, egymás szó szerinti eltaposásról szóló történetek. A pánik kitörése, a tömeghisztéria a legfelkavaróbb, legmegrázóbb pillanata az embertömeg viselkedésének. Ilyen kiélezett helyzetben már kizárólag a legprimitívebb ösztönök működnek, az élet megmentésére irányul minden cselekvés, s míg az utcán felsegítjük az előttünk megbotló embert, tömegpánikban el sem jut a tudatunkig, ha valakire rátaposunk.

Amiben egyformák vagyunk

De nem csak a szélsőséges, váratlan helyzetekben mutat különös képet a tömeg viselkedése.

Biztos vagyok benne, hogy mindenki állt már hüledezve egy-egy nagy tömeget, mondjuk egy országot érintő esemény kapcsán, mert nem értette, miként lehetséges, hogy annyi, külön-külön értelmes, jóravaló ember együtt olyan rossz döntést hozott. Úgy tűnik, mintha tömegesen mindig a rosszabb megoldást választanánk.

Miért reagálunk másképp egyedül, mint tömegben?

Erről Carl Gustav Jung, a huszadik század egyik legkiemelkedőbb pszichológusa egészen pontos képet fest egy 1939-es interjúban, amelyet H. R. Knickerbocker újságíró készített vele a New York-i International Cosmopolitan című újságba. A beszélgetés a kor nagy diktátorainak jelleméről szólt, s a végén kitértek a nagyobb csoportok, tömegek viselkedésére.

„Tudja-e, hogy ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk és összegyűjtjük őket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz? Tízezer belőlük együtt egy krokodil átlagos intelligenciájával rendelkezne.

Egy tömegben azok a tulajdonságok sokszorozódnak meg, amelyek mindenkiben megvannak, és ezek lesznek az egész tömeg fő ismertetőjegyei. Nem mindenkinek vannak erényei, de mindenki rendelkezik az alsóbbrendű állati ösztönökkel, a mélységesen primitív barlanglakók befolyásolhatóságával, a vadak gyanakvásával és bűnös szenvedélyeivel” – mondta Jung az interjúban.

Jung leírása nem túl biztató, de 1939 óta is helytálló. Ma még pontosabban látjuk, mérjük, tapasztaljuk, hogy tömegben elvész az egyéni megfontolás, az összetett gondolkodás és a sokrétűség úgy foszlik le az emberről, ahogyan lehámozzuk a káposztáról a levelet. Nagy léptékben mindig csak az érvényesülhet, amiben mindannyian egyformák vagyunk, ezek az egyformaságaink pedig már nem a ráció, az elme, a gondolatok magasságában keresendők, sokkal inkább az ösztönök szintjén. Marad a torzsa.

A jó hír az, hogy ma már bárkinek, aki szükségét érzi, lehetősége van szakemberek segítségével felkészülni vészhelyzetekre, pánikszituációkra, arra tréningezni magát, hogy minél kevésbé hassanak rá a negatív tendenciák egy tömegben.