Hogy miképp jutottam el idáig, azt túl bonyolult lenne részletezni. Volt egy komoly nézeteltérésem egy hozzám közel álló munkatársammal, akivel sokáig dolgoztam együtt. Ő és egy harmadik személy kavarása olyan bonyolult helyzetbe hozott, hogy muszáj volt letagadnom: tisztában vagyok egy információval, ami őt közvetlenül érintette. A helyzet ettől nem lett könnyebb, és a dolgok odáig mérgesedtek, hogy később be kellett ismernem neki, hogy hazudtam. Ezzel örökre elvesztettem a hitelemet a szemében, noha sem azelőtt, sem azóta nem hazudtam neki (remélem, jól emlékszem).

Az, hogy ebben az időszakban határoztam el, mostantól úgy fogok élni, hogy ne kelljen hazudnom, nem volt közvetlen összefüggésben a történtekkel. Nem azért hoztam meg ezt a döntést, hogy többet ne veszítsem el a hitelemet mások szemében. (Különben is, akkoriban még nem is tudtam, hogy ez történt; biztos voltam benne, hogy egyszer helyre fog állni a kapcsolatunk. Nem állt helyre.) Hanem inkább azért, mert ez és más hasonló bonyolult konfliktusok felkeltették bennem az igényt, hogy ne kerüljek többször hasonlókba. Úgy véltem, ezt akkor előzhetem meg a leghatékonyabban, ha a magam részéről nyíltan és őszintén élek, nem titkolok igazán fontos dolgokat, nem hagyom, hogy bárki összesúgjon velem bárki háta mögött, kerülöm a nem egyenes emberek társaságát. Azóta is ezen vagyok. Ha a főnököm megkérdezi, hol a mára ígért cikk, akkor nem találok ki mindenféle kifogásokat, hanem beismerem, hogy még nem készültem el vele. Sőt, ha tehetem (és ha nem úszom el ezzel is), már azelőtt szólok neki erről, hogy rákérdezhetne. Ha egy munkatársam megkérdezi, hogy is hívták a Szex és New Yorkban azt a magas csávót, aki nem a Mr. Big, hanem a másik, akkor nem csinálok úgy, mintha művelt és szofisztikált úrihölgy lévén fogalmam se lenne, hogy miről beszél, hiszen nekem derogálna akár egy képkockát is megnézni ebből a felületes baromságból, hanem megmondom, hogy Aidannek hívták. Mert egy szofisztikált úrihölgynek is lehetnek guilty pleasure-jei és néha vagyok olyan kimerült, hogy nem telik tőlem több, mint hogy felületes baromságokat nézzek. (Na jó, a minőségibb fajtából.) Ugyanakkor az Ötven árnyalat regényekből egy sort sem olvastam és a filmeket se láttam; részben azért, mert nem volt olyan nagy a kísértés, de ha nagyon őszinte akarok lenni (miért, eddig csak kicsit voltam őszinte??), leginkább azért, mert nem lenne kedvem mérlegelni, hogy most bevalljam vagy letagadjam, hogy olvastam/láttam ezeket.

Szóval igen, belátom, kicsit túltolom ezt az igazmondás dolgot. A nehezebbik végénél fogom meg a dolgokat. Nem azért, hogy megfeleljek másoknak, bár ez is szerepet játszhat; inkább azért, hogy a környezetemnek és nekem legyen alapunk megbízni egymásban. Bár ha csak E. L. James életműve esik áldozatul a szigorúságomnak, akkor még nincs olyan nagy baj.

Mint a fentiekből is kiderülhetett, igazat mondani egyáltalán nem egyszerű dolog. Gyakran eszembe jut Milan Kundera cseh író okfejtése a Halhatatlanság című könyvében (hogy szofisztikált oldalamat is megcsillogtassam, haha), amelyben azt írja: nem véletlen, hogy a “Ne hazudj!” nem szerepelt Mózes kőtábláján tizenegyedik parancsolatként. Senki sem kényszerítheti ki embertársából, hogy válaszoljon a kérdéseire, erre legfeljebb Istennek volna joga, írja Kundera, “de minek mondana ilyet, amikor mindent tud, és nincs szüksége a válaszunkra”. Vagyis az igazmondás eszerint egyenlő azzal, hogy mindent kimondjunk, ami a fejünkben van, ne titkoljunk semmit, ne hallgassunk el semmit? Szerintem nem feltétlenül, az ilyesmi helyzettől függ, vagyis az igazmondásnak nincs általános recepje. Joggal üvölti-e az egyszeri férj magán kívül a hűtlenségen kapott feleségének, hogy “éveken át hazudtál nekem!”, amikor technikailag nem hazudott (nem tett az igazsággal összeegyeztethetetlen állítást), épp csak elhallgatott egy apró körülményt? Igen, azt gondolom, joggal, mert a magatartásában benne volt az állítás, hogy “a feleséged vagyok, te vagy az egyetlen férfi az életemben”. Ez csak egy egyszerű példa arra, hogy mennyire nincs egységes definíciója az igazmondásnak.

És azon kívül ott vannak azok a pillanatok, amikor mégiscsak hazudok. Általában utólag szoktam rajtakapni magam – egyszerűen kicsúszik a számon. De vannak előre megfontolt hazugságaim is. Valahányszor sápadt vagyok és mélyeket lélegzek, és megkérdezik, mi bajom van; olyankor nem azt válaszolom, hogy “semmi, most jött meg”, hanem, hogy “semmi, fáj a fejem”. Általában nincs kedvem ilyen bizalmas infókat közölni. A fejfájás kevésbé tűnik személyesnek, noha tisztában vagyok vele, hogy senki sem akadna fenn rajta, ha megmondanám az igazat. Szóval nyilván az én hülyeségem, ezzel az erővel neki is állhatnék árnyalatokat olvasni. (De ezek szerint tényleg nincs igazán kedvem.)