Lassan már erről leszek híres: ha a környezetemben valaki azt mondja,

„de hülye vagyok, hova tettem a töltőm”, vagy

„már ennyi az idő? Hogy lehet ilyen sokat piszmogni, de hülye vagyok!”, vagy

..., akkor én általában megjegyzem, hogy „ne mondj már ilyet magadra”, és ezt rendszerint azzal indoklom, hogy „egyrészt nem is vagy hülye, másrészt másokra se mondanád ezt”. Az ilyen érvelést általában elfogadják és egyetértően hümmögnek, noha különösebben nem szokott hatékony lenni; leginkább azt eredményezi, hogy az ismerőseim a következő alkalommal felidézik, hogy „ja tényleg, a Sári ilyenkor azt szokta mondani, hogy ne mondjak ilyet”, és még enyhe bűntudatuk is van, hogy mégis mondják. Szóval megette a fene az egészet.

Namost egy barátom a múltkor, amikor eldehülyevagyokozta magát, és én obligát módon beszóltam neki, hogy ne mondjon ilyet, így vágott vissza:

Ez váratlanul ért és mélyen elgondolkoztam rajta. Ha valaki a környezetemben elfelejt valamit vagy összekeveri a karalábét a csalamádéval vagy bármi ilyesmi, azt szoktam gondolni róla, hogy hülye? Na jó, az előfordul, hogy valaki körülöttem szerintem butaságokat beszél, és olyankor nem azt mondom, hogy butaságokat beszélsz, haver, hanem legrosszabb esetben is megkérdezem, hogy biztos-e benne. Ezt nevezhetjük udvariasságnak is, bár szerintem inkább a „de hülye vagy” lenne az udvariatlan. Korrekt vagyok vele. Ez az. Ami nem jelenti azt, hogy szépítve fogalmaznék vagy tiszteletköröket tennék az igazság körül, pusztán azért, hogy ne sértődjön meg. És ha mindenki mással korrekt vagyok (nem udvariatlan, de nem is túl udvarias), akkor magammal szemben is lehetek az. Márpedig a „de hülye vagyok” magammal szemben is udvariatlan. És tiszteletlen. Szerintem fontos, hogy tisztelettel beszéljünk magunkkal.

A többit a belső hangról meg annak a kiműveléséről elmondja Murányi Péter pszichológus ebben a cikkben, mert amilyen hülye vagyok, elfelejtettem, hogy már volt szó erről a „de hülye vagyok” témáról korábban.

Nézd meg ezt a galériát is: