Sőt, én már évekkel ezelőtt arról is leszoktam, hogy magamat illessem degradáló jelzőkkel. Ez nem azt jelenti, hogy mindig mindennel meg vagyok elégedve, amit csinálok, sőt. És persze gondolatban néha én is szidom magam, de arra már figyelek, hogy ezt ne hangosítsam ki, mert az valóban nagyon lehangoló. Ráadásul amióta gyerekem van, fokozottan figyelek erre, mert tudom, hogy szivacsként szív magába mindent, amit és ahogyan csinálok. Azt is, hogy hogyan viszonyulok saját magamhoz.

Ezért is lepett meg nagyon a kislányom mondata. Vajon kitől hallhatott ilyet? Az illető magára mondta ezt, vagy – horribile dictu – a gyerekemre? Akárhonnan is tanulta a kicsi, sajnálom.

A környezetemben csupa tudatos szülő található. Szenvedélyesen foglalkoztat bennünket az anyaságunk/apaságunk, rengeteget olvasunk a témában, és igyekszünk sok mindent egészen másképp csinálni, mint a szüleink anno (és ezért egészen más hibákat követünk el, mint ők).

Már a dicséretről is egy csomót tanultam.

Onnan indultam, hogy „Jaj, de szép vagy, jaj, de okos vagy!” De aztán – többek között a Gyereknevelés dán módra (Iben Dissing Sandahl és Jessica Joelle Alexander, HVG Könyvek, 2018) című könyvből – megtanultam, hogy a korábbi módszer nem helyénvaló. Olyasmiért dicsérem a gyereket, amihez nem fűződik teljesítménye. Mintha azt mondanám elismerően: „Hű, de zöld ez a szekrény!” Azóta ilyeneket mondok az „okos vagy” helyett: „Ezt jól kigondoltad!”, vagy „Nagyon jól gondolkoztál!”

A „Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje” című könyv (Elaine Mazlish; Adele Faber, Reneszánsz Könyvkiadó, 2013) még tovább megy. Azt javasolja, hogy egyáltalán ne is minősíts. Ne mondd, hogy büszke vagy rá. Inkább alkalmazd az úgynevezett leíró dicséretet, aminek a végén a gyerek maga juthat el oda, hogy büszke magára. Például amikor megnézed a rajzát, ne az szaladjon ki automatikusan a szádon, hogy „De szép!”, hanem valami ilyesmi: „Ahá, szóval először megrajzoltad ezeket a zöld kacskaringókat, utána pedig kipöttyözted pirossal! Ezt nevezem részletgazdagságnak!” Megmondom őszintén, ezeket a mondatokat egyelőre egy kicsit erőltetettnek érzem.

Visszatérve a szidásra. Hogyan szidjunk? Szerintem: sehogy. Ha mégis muszáj, akkor a tettet minősítsük, ne a gyereket. És bár szerintem sok hibát követek el a gyereknevelés terén, ezt eddig még mindig sikerült betartanom.

Nos, néha elkerülhetetlen...