Emlékszem, zsenge, naiv huszonéveim elején, egy új munkahelyen némi idegenkedéssel tekintettem öt évvel idősebb, új kolléganőmre: elvált… Furcsálltam, idegenkedtem tőle, valahol mélyen úgy gondoltam rá: „ő már elrontotta az életét, rajta van egy bélyeg.” Aztán, sok évvel később magam is elváltam – és az odáig vezető éveket említett, barátnővé avanzsált kolléganőmmel lelkiztem végig –, és ma már egészen másképp tekintek a válásra és az elvált emberekre.

Azért leszögezném: elválni nem jó dolog. Szenvedés, fájdalom, kételyek, dilemmázás, nehéz döntési folyamat, szakítás, padló, lassú újrakezdés. Ha tehetném, nyilván kihagytam volna az életrajzomból. De így alakult, így alakítottuk.

Magam harminchárom évesen váltam el a férjemtől, a jól szituált életemtől, a budai házamtól, a papírforma tündérmesétől. Lenulláztam magam érzelmileg, lakhatásilag, biológiaiórailag. Rongyosra hallgattam Justin Timberlake-től a „What goes around comes around”-ot, esténként sorra bontottam fel az ajándékba kapott, parlagon heverő hatputtonyos tokaji aszúkat (mikor, ha nem most alapon), majd hagytam, hogy az örvény levigyen az aljára, és onnan felrúgtam magam.

Valószínűleg nem mindenki van így vele, de úgy érzem, elmondhatom, hogy jól jöttem ki belőle. Elmondom, miért:

• Egyfajta késői felnőtté válásban volt részem. A válást követő szakaszban függetlenebbé váltam a szüleimtől és úgy általában, „másoktól”.
• Megtanultam jól egyedül lenni. Na persze nagyon sokat lógtam a Müpában és a zumbaedzéseken, de azért rengeteg órát töltöttem egyedül – és jólesett! Már nem féltem úgy a csendtől.
• Őszintébb lettem – elsősorban magamhoz. Elkezdtem jobban odafigyelni a belső hangomra. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a jövendő életemet másképp kezdtem el felépíteni.
• Erősödött az önbizalmam, hiszen túléltem egy krízist, és meg tudtam állni a lábamon.
• Harminchárom évesen aztán újra átélhettem a szerelmet – egészen másképp, mint tizen- vagy huszonévesen. (És ma újra házas vagyok. És nem szeretnék újra elválni.)

Így aztán ma már egészen másképp tekintek az elváltakra is. Olyan embereknek látom őket, akik megharcolták a magukét, akik egy értékes tudás birtokában vannak, akik a személyiségfejlődés egyfajta magasabb fokán állnak.

Mindazonáltal ez a cikk nem szeretne valamiféle hozsánna lenni a váláshoz. Mert azért az gyönyörű, ha két ember hosszú ideig szépen, szeretetben, megbecsülésben, türelemben, a változásokban is egymásra vigyázva együtt tud élni. Mint például a szüleim, akik már 48 éve házasok. Minden tiszteletem az övék.

Jól fontold meg, tényleg megteszed-e.