A Becoming, amely Így lettem címmel jelent meg magyarul, nagy példányszámot produkált itthon is, hát még az Egyesült Államokban. Alig két évvel azután, hogy családjával kiköltözött a Fehér Házból, Michelle Obama máris részleteiben számol be az ott töltött nyolc évéről és persze az odáig vezető útról is a vele járó összes buktatóval együtt, lombikprogramról, fárasztó kampánykörutakról, párterápiáról és így tovább.

A Becoming című dokumentumfilm a látszat ellenére nem annyira a könyvet dolgozza fel, hanem inkább Michelle előadókörútját mutatja be, a panelbeszélgetéseket, dedikálásokat, író-olvasó találkozókat, amelyekben a volt first ladynek a könyv megjelenése kapcsán része volt. Látunk közös imádkozást a backstage-ben Michelle-lel, zihálva síró, kezet szorongató rajongókkal, csillogó szemmel figyelő nézők százaival. Látunk élénk színű ruhákban pompázó, türkizzöld körmökkel gesztikuláló, időnként természetes göndör fürtjeit büszkén viselő Michelle-t – most, hogy már nem él a Fehér Házban, nem figyelik annyira minden lépését, így még annál is extravagánsabban öltözhet, mint azelőtt.

Mondanunk sem kell, hogy az említett nézők és rajongók 90%-ban nők és igen nagy arányban színesbőrűek. Michelle Obamának igen nagy ázsiója van Amerikában, pedig neki tényleg az a legnagyobb érdeme, hogy inspirációul szolgált más fekete nők számára. First ladyként a nevét és az arcát nehéz sorsú fiatalokkal, elsősorban lányokkal foglalkozó civil szervezetek támogatására használta fel. Ez egyfajta aktivizmus, jótékonysági cselekedet, de önmagában nem politikusi karrier. Nem is kell annak lennie, hiszen a first lady nem hivatalos pozíció. Ezzel együtt is: a dokumentumfilmből nem derül ki, hogy az inspiratív jelenléten felül túl sok mindent letett volna az asztalra. Persze az elhangzik, hogy fiatal jogászként ismerkedett meg Barackkal, amikor az ő mentora volt. Itt máris kulcsszerepe van a bőrszínnek. Kiderül, hogy kezdetben nem akart vele randizni, mert ők voltak „a két fekete a Harvardról”, mindenki azt feltételezte, hogy összeillenek, ő meg kikérte magának, hogy ez ennyire evidens. Bizony, a nyolcvanas években még nem jellemezte diverzitás az elit egyetemeket. Korábban, a Princetoni Egyetemen az egyik szobatársa ki is költözött a szobájukból, mert az édesanyja elborzadt attól, hogy egy fekete lány is lakik a szobában.

„Tudtuk, hogy egyesek számára a puszta jelenlétünk a Fehér Házban provokáció”

Obama első megválasztása után, 2008-2009-ben csak nagyon rövid ideig tartott az illúzió, hogy az első fekete amerikai elnök beiktatása végre véget vet a rasszizmus korszakának. Hamar elkezdődtek a fenyegetések és a titkosszolgálat, ahogy egyik alkalmazottjuk elmondja, nagy felelősség volt a vállán, egyszer se hibázhatott. „Ebben az országban élünk. Ezért az emberek tudtára kell adunk, kik vagyunk.

– meséli Michelle, hozzátéve, hogy sok-sok generáció élt abban a meggyőződésben, hogy egyesek a bőrszínük miatt alacsonyabb rendűek másoknál, és ez nem tűnik el nyomtalanul. A Fehér Házban sokat tett azért, hogy a lányai ne azt éljék meg, hogy náluk jóval idősebb fekete és latino férfiak szmokingban kiszolgálják őket. A házvezetőnőknél is kemény munkával érte el, hogy a gyerekek maguk rakhassák rendbe a szobájukat és ágyazhassanak be.

A filmben megjelenő rajongókon látszik, hogy nagy tömegek igénylik az Obama házaspár jelenlétét, reménykeltő szavait. Nyilván ők azok – akik nem feltétlenül fehérek vagy keresztények vagy angol anyanyelvűek vagy cisz-neműek –, akiket a Trump-éra nem tekint elsődleges célcsoportjának. „Megértem azokat, akik Trumpra szavaznak. A legnagyobb traumám az, amikor a szegény fekete vagy latino fiatalok nem mennek el szavazni. Hogy ők azt hiszik, hogy ez csak egy játék. Hogy ennyire nem veszik a fáradságot” – mondja egy ponton Mrs. Obama.

A dokumentumfilmnek, még ha nem is pontosan arról szól, mint a könyv, ugyanaz a legnagyobb érdeme: érthetően és színes sztorikkal illusztrálva elmagyarázza, hogyan lehet kitörni a dél-chicagói fekete munkásosztályból. Vagy más nehéz sorsú közösségből. Vagy legalábbis az egyik utat a sok közül. És felmutat egy példát: én megcsináltam, tehát nektek vagy a ti gyereketeknek is sikerülhet. Igen, létezik átjárás a „kasztok” között, van társadalmi mobilitás. Ez egy olyan üzenet, ami nem csak „a lehetőségek hazájában” ültethet bogarat a fülekbe.

Barack Obama elnöksége 8 éve alatt egyetlen szmokingot viselt – és a világ ezalatt gyanútlanul csámcsogott Michelle dizájner outfitjein: