Hetek múlva

Az első néhány hét kaotikus lenne. Az erőművek pár órán belül kifutnának az üzemanyagból, és leállnának. A villanykerítésekben nem lenne áram, így több mint másfél milliárd tehén, majdnem egymilliárd disznó és 20 milliárd tyúk szabadulna ki börtönéből, farkaséhesen. Mivel nem etetné őket senki, ennek az állatállománynak a nagy része éhezne, vagy a kábé félmilliárd kutya és ugyanennyi macska martalékává válna, akiknek mostantól a saját étkeztetésükről kellene gondoskodniuk. Persze sok egyed nem alkalmas arra, hogy vadon létezzen, ezért a keményebb kötésűek kiiktatnák őket, nem is beszélve a farkasokról, prérifarkasokról és vadmacskákról.

Azok az állatok, amelyek az embertől függenek – a patkányoktól a csótányokig – drasztikus népességcsökkenést szenvednének el. Mások, mint például a tetű, kihalnának.

100 év múlva

A városokban sok széles sugárutunk helyén folyók folynának. Az elektromos szivattyúk nélkül – amelyek szárazon tartják őket – a metróalagutak hamarosan megtelnének vízzel. Más utcák elgazosodnának, majd nagyobb növények és fák is megjelennének. De mielőtt még ez megtörténhetne, a legtöbb várost a tűz törölné el, hiszen még mindig sok ház épül fából, különösen a nagyvárosokon kívüli vidékeken. Tűzoltók nélkül egyetlen szikra is elég ahhoz, hogy egész városrészek pusztuljanak el. Vidéken néhány évtized alatt elpusztulnak a faépítmények: ha nem a tűz miatt, akkor termeszek és más pusztító fajok miatt.

100 év múlva már nem léteznének faépítmények, és a fémek sem bírnák már sokáig, legyen szó épületekről, autókról vagy hidakról. Az acél tulajdonképpen vas, amely folyamatos karbantartás nélkül hamar reakcióba lép a levegőben található oxigénnel, és hamar vasoxiddá, azaz rozsdává változik.

A cikk forrása: az ASAPScience videója:

Pár száz év múlva

Ha az ember már néhány száz éve nem lenne jelen, a legtöbb állatfaj – legalábbis azok, amelyeket nem pusztítottunk ki – visszanyerné az ember megjelenése előtti egyedszámát. De az eloszlásuk megváltozna. A tevék bebarangolnák Ausztráliát. Észak-Amerikában pedig tovább szaporodnának az énekesmadarak, amely fajainak tucatjait teleptettük át. Még az is elképzelhető, hogy az állatkertekből kiszabaduló állatok új populációt hoznak létre.

100 millió év múlva

Az elektromágneses sugárzás, amit a műholdjainkkal, rádióinkkal és mobiltelefonjainkkal hoztunk létre, mindig jelen lesz az űrben. De ami igazán túlél bennünket, az minden bizonnyal a szemét, amit termeltünk. Azok a kémiai kötések, amelyek egyben tartják a műanyagot vagy a vulkanizált gumit, ellenállnak a baktériumok legtöbb emésztő enzimjének, amelyek lebontják a természetes polimereket. És a fémekkel ellentétben a műanyag nem rozsdásodik. Ezek a mikroműanyagok belekerülnek a vizekbe, belesodródnak az óceánba, és ott üledékként rakódnak le.

Több 100 millió évvel később a földönkívüli geológusok talán meglepődnek majd, amikor ezekkel az üledékes hegységekkel találkoznak, amelyek tele lesznek apró szénszemcsékkel, amelyek valaha autógumik vagy műanyag szatyrok részei voltak.

Persze az, hogy meddig marad meg valami, a körülményeken is múlik. Minden tovább marad majd fenn a sivatagokban, ahol kevés nedvesség támogatja a rozsdásodást vagy az egyes organizmusok lebomlását.

Majd egyszer

Nem tudhatjuk, a jövőbeli földönkívüli paleontológusok mit fognak rólunk gondolni, hogyan magyarázzák majd a műanyag iránti rajongásunkat. És biztosan csodálkozni fognak, hogy ha ilyen sokáig ilyen sikeresek voltunk itt, miért tűntünk el olyan hirtelen.

Ők pedig nemcsak gondolkoznak, hanem cselekszenek is: